Korainak érzem még, hogy érdemben megpróbáljak hozzászólni a Völner ügyhöz. Ezért aztán a lényegi összefüggések helyett egyelőre beérem azzal, hogy az eset kommunikálásával foglalkozom.

Úgy tűnik, valóban bedobnak mindent.

Bitang nehéz döntés elé állított a kérdés: Semjén Zsolt homofób hülyeségeivel, vagy az újabb nemzeti konzultáció szórakoztató kérdőívével foglalkozzam-e a mai posztban?

Bizonyos fokú hiúságra talán minden emberi tevékenységhez szükség van, amelynek során azonosítható a közreműködő személye.

Na, ez már végre igazán tetszik. Ahogy a főváros a Fudan Egyetemmel kapcsolatban – kihasználva megmaradt mozgásterének nagyjából a maximumát – reagál a kormány gyomorforgató, kicsinyes, primitív, álszent, olykor a nagyhatalmakkal szemben alattvalóinak tetsző lépéseire.

Ha számítana ebben az országban a szakmai teljesítmény, ha volna valódi súlya a díjaknak, akkor most azzal kellene kezdenem, hogy a hatalom arcul csapta a színházi társadalmat.

Ha valakinek, hát egy megtakarításokkal nem rendelkező miniszterelnöknek tudnia kell, milyen az, amikor az ember pusztán – ahogy mondani szokás – bérből és fizetésből él.

Jó volna tudni, mit jelent Schmidt Máriának lenni.

Nem tudom, az aktuális hazai hőhullámnak lehet-e köze a kormány ötletrohamaihoz.

A történteket lehetne interpretálni úgy is, hogy lám-lám, Lázár megmondta, baj van a szomszédban.