Ha számítana ebben az országban a szakmai teljesítmény, ha volna valódi súlya a díjaknak, akkor most azzal kellene kezdenem, hogy a hatalom arcul csapta a színházi társadalmat.
Megmutatta, kérhettek bármit, nekünk csak a saját Kossuth-díjasaink számítanak. Amúgy kedvünkre teszünk veletek azt, amit csak akarunk. Hiába fordultok hozzánk, pusztán annyit kérve, ne döntsetek a fejünk fölött, legalább álljatok szóba velünk, hogy megérthessünk benneteket, s ti is megérthessetek bennünket, megértés helyett a hatalmi gőg lép előtérbe.
Az országgyűlés ma megszavazta a Színművészeti Egyetem alapítványi fenntartásba helyezését. Akik tiltakoztak a döntés ellen, jellemzően nem az alapítványi fenntartás ellen tiltakoztak. Kérdéseket, problémákat, kételyeket fogalmaztak meg, amire manapság oly jellemző módon semmiféle érdemi választ nem kaptak. A diákok egyik képviselője arról számolt be, Palkovics László miniszter azzal zárta a találkozásukat, hogy azt hitte, énekelni fognak.
Mert ugye a színész arra való. Megvan még Orbán szabadkai „rendezése” 2014. áprilisából? „Hol a színész úr? Hol a színészünk? Elment? Egy himnuszt énekeljünk már! Kezdjen bele! Menjen föl és kezdjen bele!” Árulkodó mondatok. Úgy táncolj, ahogy én akarom! Palkovics pedig, úgy tűnik, jó tanítványnak bizonyul, ha színészekről van szó.
Ezúttal mégsem a színházművészeti felsőoktatás szerkezeti, vagy tudom is én milyen átalakítása háborít fel. De még csak nem is a szakma végzetes megosztottsága, amely a Magyar Teátrumi Társaság 2008-as létrejöttével öltött szervezeti keretet. Siránkozhatunk, hogy ez így van, de itt és most aligha tehetünk ellene bármit. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a művészettől egy ilyen ideológiai alapú szembenállás teljes mértékben idegen. A művészet reflektálhat ideológiákra, s kell is reflektálnia, hiszen tárgya a világ, de önmaga nem lehet ideologikus. Eleve nem lehet művészet, ami politikai szimpátiákkal terhelt. Mert kiszolgálni valamit, az bizony nélkülözi a szabadságot, amely nélkül viszont nincs semmi féle művészet.
Ami ebben a szerencsétlen történetben mindenek felett zavar, vagy – magam is korábban színészként színházi oktatóként és színházigazgatóként érintett személyként – még inkább fáj, az a bizonyos második nyílt levél. A Színművészeti Egyetem átalakításának tárgyában született első levél Ragályi Elemér kezdeményezésére íródott. Címzettje Semjén Zsolt és Palkovics László volt, s a törvényjavaslat visszavonását és érdemi tárgyalások kezdeményezését kérte az egyetemmel. Hetven jeles színházi ember írta alá.
A második, ha jól emlékszem, rá két nappal keletkezett. Ez az a levél, amely miatt felmerült bennem, hogy soha többé magyar színházba be nem teszem a lábam. Alkotói szellemes dramaturgiának vélték, hogy megalkossák a Ragályi féle levél inverzét. Az én szememben ez pojácaság. Kétségtelenül kényelmes dolog, hisz nem igényel különösebb gondolkodást. Egyszerűen minden kijelentést ellenkező előjellel kell megismételni. Csakhogy ebből a kétes kimenetelű szellemtelenségből oly mértékű szervilizmus kerekedett, amelyhez foghatóval, őszintén szólva, én még nem találkoztam. Finomabban talp-, durvább megfogalmazásban seggnyalásnak nevezném.
Gyomorfordító. Köszönjük miniszter úr, köszönjük, köszönjük… Mintha József Attila hajlongana Horger Antal előtt.
Ami azonban ennél is elkeserítőbb ebben az egészben, hogy tiszteletet érdemlő művészek, s be kell valljam, néhány barátom is ott található az aláírók között. El sem tudom képzelni, hogyan lesznek képesek ezek után tükörbe nézni. Ja, és ami miatt a díjakkal kezdtem, nos, annak érdekében, hogy ennek az ocsmány hajbókolásnak nyomatékot adjanak, sikerült meggyőzniük néhány Kossuth-díjast. Ez persze lehetne akár természetes is. Ők vagy a szabad művészet árulói, vagy nem értik maguk körül a világot. Mégis, sokat elárul az, ahogy különbséget tesznek az aláírók között. A tekintélyelvűség, a hierarchikus gondolkodás mesterpéldája, ahogy az első 12 helyen a 12 Kossuth-díjas aláíró pöffeszkedik betűrendben, s csak utánuk a többiek. Ezzel szemben az első levél 30 (!) Kossuth-díjasa minden fennhéjazás és elkülönülés nélkül simul bele a névsor betűrendjébe. Az apróságokban sokszor lényegi dolgok húzódnak meg.
Akárhogy is, az elfogadhatatlan politikai attitűd, hogy az érintettek érdemi meghallgatása nélkül döntenek a fejük fölött. Az is alapvetés, hogy a hatalom kiszolgálásából nem sarjad művészet. Ám tény az is, hogy tánccal, síppal, dobbal, nádi hegedűvel nem lehet elzavarni az éhes farkasokat. Kezdem visszasírni a hatvanas éveket, a diáklázadások időszakát.
Képek forrása: 24.hu / eduline.hu / internetfigyelo.wordpress.com / magyarhirlap.hu / lelekmorzsak.lapunk.hu
