Utazni jó, sőt, „utazni élvezet”. Izgalom, várakozás új helyek, új arcok megismerésére.

Ahol most járok, minden tiszta és egyértelmű. Nem, nem maga az ország, az itt is bonyolult, rendkívül összetett, feszültségekkel terhelt.

Van, hogy a szavak kapitulálnak. Néhány lépést megtesznek hátrafelé, s fejet hajtanak az előtt, amit megosztani képtelenek.

Annyira vártam ezt az utazást. Kicsit munka, kicsit családi program, de akad benne lehetőség a lazításra is, s ami a lényeg, London!

Végre, végre, végre. A tervezettnél egy nappal később ugyan, de végre Égei-tenger, Anatólia, Rodosz. Friss, szabad levegő.

A magyaros receptek jelentős része kezdődik azzal, hogy az apróra vágott hagymát üvegesre pirítjuk.

Lassan kezdek megijedni magamtól. Hogy a szervezetemben keringő fájdalomcsillapítók okozzák-e, vagy épp ellenkezőleg, valami fajta elvonási tünetek az adagok csökkentése miatt, nem tudom.

Amikor az ember kórházban fekszik – szerintem a legtöbben így vagyunk ezzel –, mindig máshova vágyik.

Hosszú hétvége. Nagyon hosszú. Péntek délutántól a szerdai munkakezdésig. Ideje volt.

Esküszöm, mintha otthon lennék. Csak épp nem így szeretnék otthon lenni Egyiptomban. Mérhetetlenül felháborít, ami ma történt velem.