Elszúrtam a pénteki bejegyzést. Ha esetleg még emlékeznek rá, azon morgolódtam, mennyire kulturálatlan és bunkó dolog, a diplomáciától pedig tökéletesen idegen egy nagykövetnek azt mondani, „teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol”.

Talán megérti mindenki, aki rendszeres olvasója a bejegyzéseimnek, hogy engem nem igazán nyugtat meg, ha tudom, a kimondott mondatokat nem szerencsés mindig szó szerint értelmezni. Sőt, legtöbbször kifejezetten félrevezető, ha a szavak betű szerinti jelentésébe kapaszkodunk.

A legkomolyabban gondolom: az elbutulás, a demencia egyre súlyosabb tüneteit vélem felfedezni – hol is? – a Fidesz holdudvarában.

Néha az az érzésem, a magyar kormány szándékosan nem akar értelmezni, megérteni bizonyos jelenségeket.

Már bocsánat a kifejezésért, de én még ekkora állatsággal nem találkoztam. Hogy már a fesztiválokon is totális propagandát toljanak a pofánkba?

Jó volna tudni, mit jelent Schmidt Máriának lenni.

Nem értem, miért van az, hogy az ember képtelen tudomásul venni: ez van, ilyen emberek között, ilyen világban élünk. Pedig igazán hozzászokhattunk volna már. Erős impulzusok jelzik napról napra, hogy milyen irányba haladunk Magyarországon.

Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, majd újra és újra. A szemem látja, de az eszem fel nem foghatja.

Én nem tudom, másutt hogy mennek a dolgok. Mi több, talán nem is akarom tudni. De ettől, ami itt van, hánynom kell.

Egyre többet gondolok a csütörtöki műtétemre. Nem is tudom, mit várok tőle, vagy hogy miben reménykedem. Annyi bizonyos, jó volna, ha legalább a fizikai fájdalmaimnak végre valahára vége lenne.