Tegnap feldobott egy írást a net. Nem kértem, nem kerestem rá, egyszer csak ott volt előttem a telefonomon.

Sűrűsödnek a dolgok rendesen. Gyanítom, ez így lesz még hosszú időn keresztül. Mára jutott legalább egy hétre való, ami hol közelebbről, hol távolabbról érinti a magyart.

Nem tudom, milyenek lehetnek Orbán éjszakái. Békésen álmodik az illiberalizmusról, szelíd mosollyal az arcán, vagy hosszú órákon keresztül nem jön álom a szemére, mert még elalvás előtt is az ország sorsán aggódik.

Ami a dolgot elviselhetővé teszi, ugyanaz formálja egyszersmind unalmassá is. A kiszámíthatóság.

Képzeld el, hogy ráérősen nézegeted az Atlantisz Könyvsziget kirakatát a Király utcában.

Ha a szavaknak volna szaga, Bayer Zsolt szája egészen bizonyosan rohadt büdös volna.

Komolyan kezdek aggódni a gyerek miatt. Éppen itthon van, velem. Szokásos reggeli dugó a Váci úton.

Most őszintén, mennyire kell bunkónak lenni ahhoz, hogy valaki, a hírek szerint legalábbis, bizonyítékot kérjen a megkérdőjelezhetetlenről, vagy azt hazudni a királyi médiában, hogy „az oroszok, amennyire lehet, próbálják a polgári lakosságot kímélni”.

A legtöbben Voltaire Candide vagy az optimizmus című művéből ismerik a Pangloss szájába adott fordulatot, amely szerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Már persze, ha ismerik Voltaire-t egyáltalán.

Arra készültem, hogy a választásokat követően, az ezt a blogomat elfogultsággal vádlóknak, s persze magamnak is igazolni fogom, hogy a fordulatot követően is képes vagyok kormánykritikusan gondolkodni és írni.