Jó volna tudni, mit jelent Schmidt Máriának lenni.

Akkor talán tudnánk igazolni, vagy cáfolni a címben foglalt állítást. Attól tartok azonban, hogy ebben a kérdésben még az érintett is legfeljebb hipotéziseket volna képes gyártani. A Schmidt-Máriaság ugyanis nekem eléggé homályos fogalomnak tűnik.

Az sem világos előttem, hogy egy közszereplőről ma Magyarországon különösebb kockázat nélkül lehet-e közzé tenni efféle gondolatmeneteket. Így viszont bátorítást is jobbára csak az ad, hogy ő hasonló jellegű kijelentést tett a közelmúltban Soros Györgyről. Ha neki lehet, hát talán egy blogger is megengedheti magának vele szemben.

A mi méltán közkedvelt és népszerű Schmidt Máriánk a napokban arra ragadtatta magát, hogy megpendítette, Soros talán nem is zsidó. Vajon mit remélt egy ilyen mondattól? A 89’-ben Nagy Imrét még magasztaló, aztán a köztudatból, a közbeszédből és a közterületekről szinte teljesen eltüntető, ám két nappal ezelőtt a sírján megrendült ábrázattal virágot elhelyező Orbán személyesen bíztatta-e egy ekkora marhaság bevállalására, vagy komoly intellektuális erőfeszítés eredményeképp maga jutott erre a következtetésre, nem tudhatom. Inkább nem is firtatom.

Sőt, őszintén szólva az sem érdekel, Soros György zsidó-e, vagy sem. Ahogy nem érdekel, Semjén Zsolt katolikus vallású-e, vagy taoista, Németh Szilárd református-e, vagy kannibál, Bakondi György muszlim-e, vagy presbiteriánus. Ez legyen csak mindenkinek a maga dolga. Engem itt és most a Schmidt-Máriaság mint jelenség érdekel.

Tudjuk jól, milyen úton jutott el e sarkalatos kijelentésig, Soros zsidóságának megkérdőjelezéséig. Mondhatni, volt ő már minden. A miniszterelnök főtanácsadója, a XXI. század Intézet főigazgatója, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, kormánybiztos, s a 2. legbefolyásosabb magyar nő. Komoly pozíciók. A semmire nyilván nem osztogatnak ilyen beosztásokat és megítéléseket.

Ebben a posztban ezúttal én az életútjának három sarokkövét ragadnám meg. Ettől azt remélem, hogy a Schmidt-Máriaság megragadása mellett azt is megérthetjük, miképp működnek a hatalmi mechanizmusok, mi alapján hullanak mélybe, vagy emelkednek magasba emberek a kormánypolitikai hierarchiájában. Magyarul hogyan működnek azok a szelekciós mechanizmusok, amelyek alapján a jobboldalon kialakul a vezér holdudvara. Közismert eseteket hozok szóba.

Az első a Dózsa László kontra Pruck Pál ügy azon a bizonyos 56’-os plakáton. Azt gondolom, nem kell különösebben részleteznem a történteket. 2016-ban a forradalom 60. évfordulóját ünnepelte az ország. Voltak koszorúzások, ünnepi műsorok, zászlófelvonás, szóval minden, ami ilyenkor elvárható és megszokott. És voltak persze jó nagy plakátok is. Az egyiken egy fiatalember volt látható, fején jellegzetes sapkával, vállán egy fegyverrel. A felirat szerint Dózsa László. Amikor kétségek merültek fel afelől, hogy valóban a közismert színész ifjúkori fotójáról van-e szó, aki magántörténete szerint a csodával felettébb határos módon menekült meg 56’-ban a halál torkából, s a plakátok esetleg Pruck Pált ábrázolják, az emlékévért felelős kormánybiztos, Schmidt Mária kijelentette, az ott nem Pruck Pál. Erre persze jobbról ezerrel elkezdték lehazugozni Pruckot.

És ez itt a számunkra valóban lényeges mozzanat. Ez a határozott tagadás. A szembefordulás a tényekkel. Nem Pruck! Tegyük rögtön hozzá, Schmidt Mária ebben az időben talán még kereste igazi önmagát, a tények tagadásában gyökerező önazonosságát, vagy identitását, ha így jobban tetszik. Talán még nem volt elég Schmidt-Máriás. Volt ugyanis egy olyan gesztusa, ami nem illik a róla alkotott mai képbe. A saját állítása szerint maga indítványozta a fotó beazonosítását. Az eljárás le is zajlott. A plakáton Pruck Pál látható, de ez a tény egyetlen pillanatra se szegte Schmidt kedvét.

A második eset, amit megemlítek, a közelmúltban történt. Ekkor már a mi Schmidt Máriánkat teljesen megszállta a tagadás szelleme. A részletekre itt sincs szükség. Schmidt szavai bejárták a médiát, s egy bejegyzés erejéig magam is foglalkoztam a közröhej tárgyát képező üggyel. A 2. legbefolyásosabb magyar nő megnyilvánulásából ezúttal azt tudhattuk meg, hogy informatikai téren Németország valahol a középkorban kullog, s ott „nincs wifi, meg internet”. Még ma sem hiszem el igazán, hogy valami hasonló elhagyhatta Schmidt száját. Jobb, ha leírom még egyszer. Szerinte Németországban „nincs wifi, meg internet”. Világos, ugye? Éljenek a tények, éljen a valóság.

Aztán most itt van ez az újabb őrültség. Az, hogy Soros talán nem is zsidó. Nincsenek olyan gesztusai, vagy mi. Nem fogom elemezni. Nem fogok azzal legitimálni egy ilyen kijelentést, hogy komolyan veszem. És ha nem az? És ha mégis? De mondom, nem is e mondat tartalma érdekel, ahogy az előző két esetben sem. Egyedül az, ahogy a vezér körül kiépül a klientúra. Tartsd távol magad a tényektől! Köpj a valóságra! S ha ezáltal képes vagy tömegeket megdöbbenteni, a figyelmüket elterelni, közénk állhatsz, s mi hálásak leszünk neked.

Schmidt Mária nem Schmidt Mária. Elvileg ennyi elég is kellene, hogy legyen. Ennyivel már méltóvá is válhatnék Orbán figyelmére, s ezzel a felemelkedésre. A bajom csak az, hogy Schmidt Mária épp azáltal Schmidt Mária, hogy nem Schmidt Mária. Ez a Schmidt-Máriaság lényege. Én viszont láthatóan még tagadni sem tudok rendesen.

Képek forrása: origo.hu / 168ora.hu / lepeselony.hu / atlatszo.blog.hu