Bitang nehéz döntés elé állított a kérdés: Semjén Zsolt homofób hülyeségeivel, vagy az újabb nemzeti konzultáció szórakoztató kérdőívével foglalkozzam-e a mai posztban?
Egy normális demokráciában nyilván egyiket sem hagyná szó nélkül az ember, ám nálunk az utóbbira jelentősebb hangsúly esik, tekintettel arra, hogy a véleménynyilvánításra buzdító levélke pár milliárdért előbb, vagy utóbb minden háztartáshoz utat talál. Ezzel szemben Semjén ostobaságai közpénzt legfeljebb közvetve érintenek, s a vérnyomása is legfeljebb annak szökik magasba, aki belebotlik a média valamelyik platformján.
A miniszterelnök-helyettes érzékenyítő mondatainak értelmezéséről – ha talán csak ideiglenesen is – ezúttal fájó szívvel lemondok, s lássuk hazánk vezető erejének az istenadta néphez való, igazi intellektuális kihívást jelentő odafordulását. Ahogy az már lenni szokott, a tizennégy kérdés egy lézersebészeti technológiával végrehajtott műtét pontosságával találja el a világ, benne Európa és Magyarország legégetőbb problémáit. Kár, hogy még egy ilyen precíziós beavatkozás esetében is előfordulhat, hogy tévedésből, vagy szándékosan nem az operációra váró testrészt jelölik meg, s ilyenkor bizony, Szenes Iván örökérvényű szavaival élve, „utólag már sopánkodni kár”.
Fokozva a képzavart az Apostol együttes slágerének apropóján, ha vannak is e gránit szilárdságú alaptörvénnyel rendelkező hazában, akiknél tényleg „vasbetonból lesznek majd a Jolly Jokerek”, s ezért a kormány részéről különösebb transzparens gondoskodást nem igényelnek – már csak azért sem, mivel az építőipar továbbra is hasít –, azért az egyszerű választópolgárok időről-időre odafigyelésre, emocionális támogatásra, szellemi munícióra szorulnak. Nekik, nekünk szól a nemzeti konzultáció. Élvezzük hát ki a gondoskodás minden betűjét.
Átfutva a veretesen megfogalmazott kérdések sorát, be kell valljam, némi csalódás vett erőt rajtam. A hiba nyilván bennem van. Talán továbbra sem értem a világ illiberális szellemű narratívájának alapvető lényegösszefüggéseit. Próbálkoztam azzal, hogy a nappali egyik sarkába egy marék kukoricát szórtam, s azon térdelve olvastam el újra laptopomon az evangéliumi, azaz az örömhír jellegével bíró korpuszt, hátha ez az egykori nemzeti pedagógiai hagyományba illeszkedő eljárás segít felfogni az értelmét e sorsfordító kérdéssornak, de így sem sikerült.
Most úgy látom, leginkább valami liberális métely okozhatja, hogy nem találok örömet abban, ha olyan dolgokról faggatnak, amelyekre se személyes válaszaimmal, se a konzultáció okozta örömben tobzódó tömeg tagjaként nem lehetek semmiféle hatással. Azt is az ideológiai korlátaim okozhatják, hogy a kortárs művészet nagy hatású gesztusnyelvétől elválaszthatatlan repetíció sem okoz eksztatikus örömöt a számomra, mivel a monoton ismétlés és ismétlődés mágikus ereje bennem már nem mozdít meg semmit. Ráadásul a közvetlen demokrácia látszatát keltő metodika sem gyönyörködtet.
Mit mondhatnék? Ha valaki megtisztelt azzal, hogy a fentieket elolvasta, joggal érezheti úgy, hogy Blogger Bob ezúttal úgy suhant el minden konkrétum nélkül a tizennégy kérdés fölött, mint Harry Potter Nimbus kétezresén a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola fölött. És igaza is van. Mentségemre csak az szolgál, hogy egyszerűen képtelenség bármit is komolyan venni a Fidesz által mára a nemzeti tradíció részévé tett semmitmondásából. Soros, migráció, Gyurcsány, Covid, magyar gazdasági csoda, utáljuk közösen a bankokat, utáljuk közösen Brüsszelt, utáljuk közösen a civileket, homofób lihegés gyermekvédelmi köntösbe bújtatva. Hallottuk mind ezerszer. Akinek ez kell, hát csak tessék.
Képek forrása: telex.hu / facebook.com
