Technikai jellegű közlemény: egy-egy blogbejegyzés nálam általában 2-2,5 flekk terjedelmű.

Megdöbbenve, elhűlve, hitetlenkedve, felháborodva, s gyakran káromkodva olvasom a tanárok nyilvános kifakadásait.

Igen, igen, igen! Tudtam, láttam, megmondtam. Oké, nem volt túl nehéz kitalálni, s nyilván nem voltam vele egyedül.

Azon gondolkodom, mennyire lehet lehangoló részese lenni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.

Egyáltalán nem vagyok megelégedve azzal, ahogy a hazai állapotokkal kapcsolatos észrevételeimet megfogalmazom. A hiba egyértelműen bennem van.

Hogy az ismert sportolók szavának súlya van, az messze nem a magyar labdarúgó válogatott kapusának, Gulácsi Péternek a szivárványcsaládokkal kapcsolatos szimpatikus megnyilatkozásával összefüggésben vált világossá a számomra.

Már előre tartok tőle, hogy amikor néhány bekezdés erejéig Novák Katalin emancipáció fogalmával foglalkozom, félre-, illetve belemagyarázással fognak vádolni.

Miközben az ország egyik része békésen nyammog azon az emlőn, amelyből nemzetmentő és nemzetvédő szózatok szivárognak, hogy aztán türelmetlen rázogatás közben visszabüfizze az ideológiai maszlagot, majd hosszabb-rövidebb időre el-elszenderedjen, a másik része egyre csak kapkod a tápláló mell után.

Mérhetetlenül bántó, sértő, felháborító, megalázó.

Mit lehet itt tenni, kérem? Ez már kezd tényleg betegessé válni.