Szarul néz ki a boss. Valahogy megszottyan, megöregedett, fáradttá, vagy inkább unottá vált.

Megint az van, hogy a hétvégén jártamban-keltemben, zúgolódva, morgolódva, dühöngve és káromkodva átgondoltam, miről szólhatna ez a hétfői bejegyzés.

Egyre erősebb az a benyomásom, hogy a magyar politikai élet legmeghatározóbb tulajdonsága az infantilizmus.

Meglehet, amit tapasztalunk, az egy csúnya vég kezdete. Meglehet persze az is, hogy nem az.

Ez most már tényleg kezd nevetségessé válni. Szívem szerint busás jutalmat ajánlanék fel annak, aki hitelesen elmagyarázza nekem, mi hasznunk van a kormány makacskodásából.

Jobboldali konzervatív össztűz zúdult egy pécsi gimnazista lányra.

Még csak végtelen türelmű embernek sem mondanám magam. Bizony van, hogy könnyen felkapom a vizet. Ez azonban többnyire hangulatfüggő.

Azon gondolkodom, vajon van-e bármi, amit Orbán a nemzet egészének javára csinál jól.

Az embernek néha már tényleg az az érzése, mintha futóbolondokat szabadítottak volna a nyakába.

Imádom a diplomáciát. A finom jelzéseket, amelyek minden erőszak nélkül képesek érzékeltetni, hogy öcsém, ha a fejed tetejére állsz, a világ akkor sem a te elvárásaid szerint működik.