Megdöbbenve, elhűlve, hitetlenkedve, felháborodva, s gyakran káromkodva olvasom a tanárok nyilvános kifakadásait.

Eddig hallgattak szemérmesen, de a helyzetük – úgy tűnik – mára már annyira tarthatatlanná vált, hogy nem lehet csöndben maradniuk. Igen, van az a pont, amelyet követően nincs veszíteni valójuk. A rezsimre pedig minden területen jellemző, hogy elmegy a falig. Aztán hogy ott mi következik, azt csak a jó ég tudja. Hát, a közoktatásban, óvodákban, általános- és középiskolákban, valamint a felsőoktatásban dolgozókat mára nekiszorították e képletes falhoz. Elég beleolvasni az ELTE egyetemi adjunktusának kisebb vihart kavart – milyen szomorú leírni, hogy csak kisebb vihart kavart – nyílt levelébe

egy kezdő gimnáziumi tanár január 9-i kifakadásába a PDSZ honlapján

vagy az Eötvös Gimnázium tanárának Facebook bejegyzésébe 

hogy elszégyelljük magunkat mindannyian.

Aztán lehet bambán visszanézni, meg tenyérre rajzolt emojival örömködni, hogy „nem kórházi ápolónőként, vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből”. És szégyelljük csak magunkat mi is, mindaddig, amíg engedjük, hogy ezt tegyék velük, de legfőképp a gyerekeinkkel, a jövőnkkel, összességében tehát velünk is. Valahogy ezt kellene megérteni mindenkinek. Hogy ez a gazemberség, az oktatásunk lezüllesztése, az összes magyar embert érinti. Mert tanulatlan, rosszul képzett polgárokkal egyszerűen nem működik az ország. Ha reggeltől estig azt mantrázza is ez a leváltásra már régen megérett rezsim, hogy Magyarországnak működnie kell, ez még nem fog összejönni. Érezzük, tapasztaljuk nap mint nap.

A fenti panaszokban közös, hogy mindhárom oktató 200 ezer nettó alatti fizetésből kénytelen megélni. Bármennyire elkeserítőek is azonban ezek az egyéni sorsok, engem itt és most az háborít fel leginkább, ahogy Orván kormánya kezeli ezt az egész ágazatot. Megértő és türelmes lennék, ha tizenkét év elteltével azt mondhatná, hogy Kásler papa feltette az i-re a pontot, s hurrá, az egészségügy kipipálva, erőfeszítéseink gyümölcseként valóban 21. századi ellátást tudunk nyújtani ennek a beteg nemzetnek. Azt mondanám, oké, megérte várólistára tenni az oktatást, minden elismerésem a miniszterelnök és a miniszter uraké. Megcsinálták. Most akkor ugorjunk neki az oktatásnak. De nem! A helyzet egyáltalán nem ez! A covidnak köszönhetően 40.000 áldozatról beszélünk Magyarországon, s akkor Kásler hagymázas mai megszólalását a kórházban elhunytak arányáról jóindulatúan felejtsük is el. Amellett azonban nem mehetünk el szó nélkül, ha egy tíz hónapos kisbaba combtörésének felismeréséhez a híradások szerint két kórház is kevés volt a napokban. Itt tartunk, vagy hát ide jutottunk.

Szóval tegyük félre a nyílt levelekben feltáruló egyéni sorsokat. Hasznos talán az volna, ha minden napra jutna egy ilyen nyílt levél. Vagy kettő. Vagy több. Akkor a tanárok hangját talán meghallanák a Budai Várnegyedben is. Ennél azonban sokkal dühítőbb az általános kép. Az, ahogy számolatlanul szaporítjuk az oktatási reformokat – szerintem ez is igazi hungaricum – miközben egyre távolabb kerülünk a korszerű oktatástól. Mert az, amit az iskoláinkban folyik, minden, csak nem korszerű oktatás. Ennek kétségtelenül egyik eleme a tanárok megbecsülésének hiánya. Igaz, nem kötelező tanítani. Igaz az is, hogy a tanári diplomával rendelkezőket simán felszívja a munka világa, két-háromszoros fizetéssel. Csak azt tessék megmondani, ha a szakképzettek hátat fordítanak a tanításnak, akkor ki marad az iskolákban? Mert az ugye nem normális, hogy oltott egyetemi hallgatókat keresnek a megbetegedett pedagógusok helyére. Ahogy az sem, ha az osztályokat a takarítónő felügyeli, amikor már nincs pedagógus, aki be tudna menni a tanterembe.

A legtragikusabb azonban még mindig nem ez. Az igazi baj a szemléletmóddal van. Mit hallunk, ha a bűvös reformokról kezdenek beszélni? Volt itt minden az elmúlt tizenkét évben. Az idegennyelvek óraszámának csökkentésétől kezdve a mindennapos testnevelés bevezetéséig. A települések önazonosságát erősítő, a sokszínű, és a helyi körülményekhez rugalmasan alkalmazkodni képes közoktatást kiherélő klikkesítésétől az életpálya modell bevezetésén keresztül a tanári óraszámok növelésén át az adminisztratív terhek eszelős szaporításáig. A tanároknak lassan mindennel foglalkoznak, csak arra nem hagynak nekik időt, ami az igazi dolguk volna. Arra, hogy felkészülhessenek a másnapi óráikra, s azokat színvonalasan megtartsák. A legsúlyosabb mégis talán az, hogy amikor a figyelem az oktatás tartalma felé fordul, akkor még mindig nem az európai munkaerőpiaci térben való mozgáshoz szükséges kompetenciák, képességek és jártasságok fejlesztése, nem is az élethosszig tartó tanulásra való felkészítés kerülnek előtérbe, hanem valami tökéletesen anakronisztikus ideológiai maszlag. Így aztán, ami megmarad nekünk, az – Adyval szólva – továbbra is gémeskút, malomalja, fokos.

Ennek az egésznek a hátterében ugyanakkor nem lehet puszta bénázást feltételezni. Orbánék mindent tudatosan csinálnak. Gyalázat az is, amit gazdasági téren tesznek. Az, ahogy az állam ész nélkül költekezik. Ahogy – feneketlen étvágyának köszönhetően – nem hajlandó teszem azt átfogóan hozzányúlni az ÁFÁ-hoz, s több pénzt hagyni az embereknél. Ez nagyjából analóg azzal, mint amikor egy másik rendszer emberei jöttek és lesöpörték a padlást. A hatósági árak megjelenését követően ez a rezsim már amúgy is alig különbözik az egykori létező szocializmustól. Sőt, hogy áldozzunk a miniszterelnöknek oly kedves háborús retorika oltárán, szép lassan araszolgat a hadikommunizmus felé. A nagy dérrel-dúrral beharangozott fizetés- és nyugdíjemeléseket lazán elviszi az alapvető élelmiszerek között tapasztalható, már-már száguldó infláció. Ilyen körülmények között aztán tényleg nehéz hozzányúlni az átfogó, nagy rendszerekhez. Az oktatást azonban Orbán bandája a mostaninál jóval könnyebb időkben sem engedte friss levegőhöz jutni. Az okokat keresve marad az a két alternatíva, hogy a vezér vagy ténylegesen nem érti ennek az ágazatnak a jövő szempontjából kiemelkedő jelentőségét, vagy szándékosan nem engedi kitörni az előző évezred elavult keretei közül.

Választhat mindenki belátása szerint. Jó volna, ha a NER is megtenné. Egy ilyen elavult rendszer fenntartásában ők sem lehetnek érdekeltek. Azt közülük sem engedheti meg magának mindenki, hogy a gyerekeit, valódi esélyt adva nekik a boldoguláshoz, külföldön taníttassa. Mindeközben Orbán legnagyobb dilemmája, hogy vezethet-e a homoszexualitás pedofíliához. Nem nehéz megjósolni, hogy lesz még nemzeti konzultáció arról, lehet-e fából vaskarikát, vagy szarból aranyat csinálni. Mindez persze csak addig érthetetlen és felháborító, amíg rá nem jövünk, hogy a miniszterelnök – egy rövid, Soros Györgynek köszönhető intermezzotól eltekintve – maga is a magyar köz- és felsőoktatás gyümölcse.

Képek forrása: 24.hu / 444.hu / 24.hu-Bielik István / ezalenyeg.hu