Hogy az ismert sportolók szavának súlya van, az messze nem a magyar labdarúgó válogatott kapusának, Gulácsi Péternek a szivárványcsaládokkal kapcsolatos szimpatikus megnyilatkozásával összefüggésben vált világossá a számomra.

Még csak nem is Lewis Hamilton harcos kiállásából. De ez itt és most talán nem annyira érdekes. Egyszerűen jóleső érzés volt látni, ahogy a nemzetközi sajtót bejárta a hír: szemben a rezsim által a nemzetközi porondon rólunk kialakított képpel, egy magyar sportoló képes volt tisztán gondolkodni az emberi szuverenitásról, az önrendelkezésről.

Az igazán erős hír ez volt. S talán odaát ez is maradt meg a fejekben. A civilizált világ arra a szégyenteljes utórengésre remélhetően már nem kapta fel a fejét, amely minden eddiginél lesújtóbban jellemezte gyalázatos hazai viszonyainkat. A Gulácsival egyetértő Hrutka János ugyanis tragikus hirtelenséggel tűnt el a közmédiából, s a FB-on egy mosolygós smile-val jelentkező Lukács Viktor is hirtelen megszűnt képernyőképes lenni. Hogy ezeknek az eltűnéseknek van-e közük Gulácsi kiállásához, s ha esetleg igen, akkor milyen értelemben, arról mindenki gondoljon, amit akar, vagy járjon utána a dolognak.

A Black Lives Matter mozgalom előtörténetével e poszt olvasói nyilván tisztában vannak, nem is foglalkozom vele. Vélelmezhető, hogy a Fideszt támogató "kétharmadon" túl, sőt, minden bizonnyal köztük is, Magyarországon rengeteg jóérzésű ember, mi több, a többség úgy gondolja, hogy valóban, minden élet számít. A szomorú az, hogy erre mind a mai napig fel kell hívni a figyelmet. Anélkül, hogy a nyilvánosság előtt nevetségessé akarnám magam tenni egy rögtönzött műértelmezéssel, annyi talán mégis kijelenthető, hogy Szalay Péternek a Ferenc téren felállított szivárványos BLM szobra is valami hasonló szándékkal készült. Nem is volt semmi baj egészen addig, amíg nem jöttek a mesekönyv megsemmisítőkkel egy tőről származó újfajta szobordöntögetők.

Merthogy jöttek. Ha nem is hosszú, tömött sorokban, de jöttek, láttak, döntöttek. Szerencsétleneknek nagy valószínűséggel fogalmuk sem volt arról, mit tesznek. És itt most nem arra gondolok, hogy szabadon véleményt nyilvánítottak. Arra sem, hogy kiálltak a hazánkat vezérlő keresztény értékek mellett, mely értékek fényében a család fogalmával összeegyeztethetetlennek tartják – most már alkotmányban is rögzített módon – a szivárványosságot.

A Ferenc téren sokkal inkább arról volt szó, hogy reakcióikkal a művészet rangjára emeltek egy tárgyat, amit ők egyáltalán nem is tartottak műalkotásnak. Csakhogy ennek a szobornak most már visszavonhatatlanul története van. Ez a szobor, kérem, ettől kezdve határozottan állít valamit, amivel e szobordöntögetők nem értenek egyet. Hogy mit, az innentől nem is érdekes. Ezt a szobrot ezáltal egyszer s mindenkorra beletaszították az értelmezés folyamatába, tehát a műtárgy rangjára emelték. Nem véletlen, hogy egy szombathelyi galériás remek érzékkel azonnal lecsapott a megrongált alkotásra. Így, ebben az összetört formájában képes ugyanis leginkább reflektálni a hazai közállapotokra.

Azért, hogy a honi bunkóságfaktor tovább erősödjön, a Nemzeti Együttműködés Rendszere szellemi horizontjának meghatározó alakja, Bayer Zsolt már jóval a tényleges szobordöntés előtt megnyilvánulni méltóztatott az ügyben. A Magyar Nemzet egy írására reagált még novemberben. A cikk arról számolt be, hogy Baranyai Krisztina, a IX. kerület baloldali polgármestere az USA-ból indult szélsőbaloldai (sic!) BLM mozgalomnak akar szobrot állítani. Az aranyszájú publicista így összegezte ezzel kapcsolatos véleményét: „Alig várjuk a szoboravatást. Már másnap le fogjuk dönteni a picsába!” És lőn. Gondolom, az 5. számú párttagkönyv birtokosa most jókat röhög elvbarátai fényes társaságában.

Itt tart Magyarország 2021-ben, Orbán regnálásának 15. évében. A rezsimnek sikerült a közgondolkodást a saját arcára formálnia. Nagyjából ezen a szellemi színvonalon működik ez a mi kis nemzeti bunkokráciánk.

Képek forrása: ctvnews.ca / telex.hu-Huszti István