Azon gondolkodom, vajon van-e bármi, amit Orbán a nemzet egészének javára csinál jól.
Milyen mélyre kellene leásnom az emlékezet sűrűjébe, hogy ráleljek akár egyetlen olyan döntésére, amely vitathatatlan haszonnal járt az összes magyar ember számára? Úgy értem, nem a Fidesz, nem a frakciótagok, nem a NER, nem a csókosok, nem a nemzeti oligarchák, rokonok, barátok, szóval nem a kiválasztottak felemelkedését szolgálta, hanem úgy en bloc, az összmagyarságét. Ha úgy tetszik azét tizenötmillió magyarét – akár vagyunk ennyien, akár nem – amelynek minden kormányfő a miniszterelnöke szeretne lenni.
Nyilván megint igazságtalan vagyok, hiszen nagyon nehéz volna példát mondani arra, mi lehet az, ami mindenkinek jó. Mondjuk a GDP megduplázása. Ebből talán profitálhatna minden magyar. Bár ki tudja. Magyarországon ez alig hihető. Valami olyasmire gondolok inkább, mint az Alaska Permanent Fund, amely az ásványi anyagok bányászatából származó állami bevételek egy részét – az alkotmányban garantált módon – az Alaszkában élők generációinak hasznára fekteti be. Azaz előre gondolkodnak, s törődnek az utánuk következő nemzedékekkel. Túl ezen még osztalékot is fizet valamennyi alaszkai számára, beleértve a gyerekeket is.
Na valami ilyen után kutakodok az elmúlt 12 év hazai politikatörténetében. Lássuk be, egy stadion nincs mindenki hasznára. Gyanítom, többen vannak, akik jobban örültek volna, ha a stadionfejlesztésre fordított pénzt az egészségügyre fordítja Orbán. Az üzemanyagra borított ársapka, vagy a hatósági árak sem csillapították az inflációt. Mondjuk, ha az igazi hungaricumnak számító 27 %-os ÁFÁ-t megfelezné a kormány, az talán érzékelhető volna a legtöbbeknek. Egy ilyen lépés persze fel sem merül, hiszen az sok kormányközeli éhes szájnak jelentene komoly érvágást.
Azt se mondja nekem senki, hogy a forint árfolyamát nem lehetne gatyába rázni. Talán keveseknek ugyan, de a nemzeti valuta gyengesége annál nagyobb extraprofitot hoz. A tömegek emiatt persze szívnak közben, mint a torkosborz, de az sok vizet aligha kavar ebéd közben a Karmelitában. Visszaveszek inkább a vágyakból. Keressünk olyan intézkedést, amely mindenkinek ugyan nem, de szélesebb társadalmi rétegeknek mégiscsak kedvező volt. Kutakodok csoktól diákhitelig, vagy nyugdíjkorrekcióig, hétüléses autóktól napelemekig, mégsem találok még csak olyan intézkedéseket sem, amelyek akár az érintettek körében egyértelmű elégedettséget váltottak volna ki.
Az embernek az a benyomása, hogy ennek a rezsimnek kizárólag egyéni haszonélvezői vannak. Egy Elios-projekt beragyoghatja a tulajdonosok napjait. Egy harmincöt évre szóló autópálya-koncesszió mosolyt csalhat akár még a leggazdagabbnak tartott magyar arcára is. A közösség szempontjából azonban Orbán mintha egyszerűen rosszul kormányozna. Tudjuk, hogy követői mindig akadnak az ostobaságoknak is. Az tehát, ha a nemzetközi politikai erőtérben a magyar miniszterelnök időről-időre talál is néhány szövetségest, nem jelenti azt, hogy jó úton jár. És közel sem mindegy, kik ezek a szövetségesek, vagy hogy épp mit képviselnek.
Most úgy alakult, hogy már hosszabb ideje Orbán képvisel bennünket. Ő azonban láthatóan nem képes megbirkózni egyetlen komolyan vehető társadalmi problémával sem. Ő az, aki azt hiszi, harcos liberális rendszerváltó múltja képes konzerválni a nemzetközi tekintélyét. Aki mindeközben szép lassan persona non gratavá lesz Európában. Akit az országával együtt kivet magából a V3-akká zsugorodó V4-ek közössége. Akit kifütyülnek, amikor megérkezik Prágába. Aki egyedüliként nem áll szóba a sajtó képviselőivel. Aki nemcsak felöltözni, az autóból kiszállni, de lassan már menni sem képes egy politikustól elvárható módon. Ő Magyarország miniszterelnöke.
Képek forrása: ktoo.org / valaszonline.hu / valaszonline.hu
