Imádom a diplomáciát. A finom jelzéseket, amelyek minden erőszak nélkül képesek érzékeltetni, hogy öcsém, ha a fejed tetejére állsz, a világ akkor sem a te elvárásaid szerint működik.

Csörtetheted itt a kardodat, felfújhatod magad, akár egy varangyosbéka, hogy még nagyobbnak, félelmetesebbnek, erősebbnek és rútabbnak látszódj, mint amilyen a valóságban vagy, de nem mész vele semmire. Ahogy minden erőfeszítés nélkül képes egyetlen pillanat alatt érzékeltetni, hogy ki az, akinek volt gyerekszobája és valódi nevelést kapott, s ki az, akinek nem, vagy ha mégis, hát semmit nem tanult belőle.

Kellemetlenül csak akkor érzem magam, ha ez a hüllő – esetünkben az erőt, erőszakosságot mutató magyar diplomácia – engem képvisel. Ellenzékben, perifériára szorulva elég fura dolog a demokrácia. A honfitársaim mondjuk negyede a nyakamba sóz egy rezsimet, az eredményt elnevezi kétharmadnak, nekem pedig jó pofát kellene vágnom hozzá, hiszen fordított helyzetben ugyanez volna a leosztás. Esküszöm, még meg is békélnék a mostani leszűkült mozgástérrel, csak hát kezd unalmasság válni, hogy az oligarcháik tizenkét éve tarolnak le mindent, orozzák el a közpénzt a csókosok, s vigyorognak a szemünkbe a belső kör prominensei.

De valahogy elviselném, hiszen korrupt rendszerek a világon mindenütt előfordulnak. Mondjuk ennyire nyíltan, leplezetlenül és fékeveszetten kevés helyen űzik ezt a sportot, s Kötcsén most megkaptuk még ezt a 2060-ig szóló fenyegetést is. De mondom, tőlem rabolják szét magukat, csak szerintem jó pár millióan vagyunk ma is ebben a megtépázott országban, akik adunk arra a képre, amit világszerte kialakítanak rólunk, magyarokról. Ha az eddiginél is több EU-s, vagy közpénzt nyúlnak le, hát istenem, majd üttetek egy újabb lyukat a nadrágszíjamon, s még szorosabbra húzom. Azt viszont nagyon rosszul viselem, ha azzal a képpel azonosítanak a világban, amit ők alakítanak ki rólunk.

Emlékszem, milyen rosszul viseltem annak idején az osztrák boltok előtt a táblákat, hogy „magyarok, ne lopjatok”. Azzal nyugtattam magam, hogy mindez a határszélre korlátozódik. Ezúttal azonban rendszerszintű lopást emlegetnek. S ha az eszemmel tudom is, hogy igen, tényleg ez is megy, rohadtul bánt, hogy erről már nem csak a határ mentén beszélnek, hanem az Európai Parlamentben. Nem a visszatartott milliárdok zavarnak, hanem a bélyeg, amit ezzel ránk, rám sütnek. Ugyanez a helyzet a dacos vétókkal. A magyar diplomácia egy sereg jó elképzelést, erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt vállalható koncepciót vétózott meg, valamiféle ködös magyar nemzeti érdekre hivatkozva. Azt feltételezem azonban, hogy erről mára az Unió egész területén valahogy úgy beszélnek: „megint a magyarok”. Azaz mi, s egyszersmind én. S akkor a kirekesztés legkülönbözőbb formáiról még nem is tettem említést. Hiába gondolom, hogy köszönöm, ebből én nem kérek. Nem igazán tudok mit kezdeni vele.

Évek óta abban reménykedem, hogy előbb-utóbb talán jobb lesz. Persze nem tudom, mitől lenne jobb. A magyar diplomácia vezérürüje látványosan képtelen elszakadni az évekkel korábban magára öltött „csak az erőből értek” nevetséges szereptől. Pedig az gondolhatnánk, a tapasztalatok, a civilizált közeg, amelyhez elvileg akár szocializálódhatna is, elkerülhetetlenül indít be egy érési folyamatot. De nem. A mi Szijjártó Péterünk továbbra is úgy mozog, mint elefánt a porcelánboltban. Teszi ezt annak ellenére, hogy személyének továbbra sincs semmi súlya, s attól tartok, még Lavrov kitüntető barátsága sem elég ahhoz, hogy ne váljon a nemzetközi porondon nevetség tárgyáva, amivel persze nevetségessé tesz bennünket is. Az a baj, hiába csókolná meg Ursula von der Leyen, a mi diplomáciai varangyunk akkor sem változna át királyfivá.

Mégis, a diplomáciának megvannak a maga végtelenül kifinomult eszközei arra, hogy a helyére tegyék a dolgokat. Nyilván a NER-közeli kommentelők haragját zúdítom magamra, ha elárulom, volt bennem némi kaján öröm, amikor David Pressman, az USA magyarországi nagykövete a családjával együtt tett látogatást Novák Katalin köztársasági elnöknél, a magyar családok buzgó védelmezőjénél. Nem árt, ha időről-időre a valóság bekopogtat az ajtón.

Képek forrása: hullomagazin.hu / infostart.hu / hvg.hu / balramagyar.hu