Ami a dolgot elviselhetővé teszi, ugyanaz formálja egyszersmind unalmassá is. A kiszámíthatóság.

Eltelt tizenkét év. Az első ciklust is beleszámolva tizenhat. Csaknem fél emberöltő. A szereposztás alig változik. Ugyanazok a rossz arcok néznek vissza ránk. Ezerszer hitelüket vesztett komédiások. Itt vannak újra, meg újra. Teltház. Imádják őket. Négyévente megváltják a jegyet ugyanarra az előadásra. Mintha abban lelnének örömet, hogy a pénzükért átverik őket. Nap mint nap megalázzák, kisemmizik, bohócnak nézik a bohócokat bámulókat.

Függöny fel! Rivalda! Kezdődhet az előadás! Kezdődhet minden elölről! Jön Gloster, ez a torz alak, s felmondja újra a monológját. „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át.” Bámulják tátott szájjal. Igen! Ez az! Ő a legnagyobb! Tündöklő nyár jön, hiszen győztünk újra. Ő a miénk! Mellette biztonságban vagyunk! Ő elűzi rosszkedvünk telét. A nagy extázisban, a győzelem okozta eufória közepette nem veszik észre, hogy a telet is ez az alak hozta rájuk. A nyárban bíznak, s nagy bizodalmukban nem veszik észre, milyen zord és hosszú lesz a tél.

Ahogy nem veszik észre azt sem, amit Gloster maga elé dünnyög. „Hogy eltöltsem e csevegő időt – / Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. A púpos őszödi beszéde. Kikerült ez is. Csak épp nem teszi szóvá senkisem. Mert a rajongóknak így a jó. Ha ő gazember. Mondd! Mondd tovább! Oly édesek a szavaid nekünk. S ő csak mondja a magáét: „Cselt szőttem és veszélyes logikát, / Hogy … / Vad gyűlölettel egymásra uszítsam” kik a kezdetektől összetartoztak. Ez ő! Aki éket ver közéd és közém. Ezt tudja mesteri módon. S aztán ha egymás felé nyújtott kezünk már el nem éri egymást, akkor eljátssza, hogy szorult helyzetedben egyedül rá számíthatsz.

Ha ezt elhiszed, többé nincs visszaút. Sutba az ésszel. Bármit megzabáltatnak veled. Elhiszed, hogy a főnök, s az emberei mondják meg a frankót. Mindent elhiszel, csak mert ők mondják. Mára szinte az igényeddé vált, hogy csapjanak be, verjenek át. Hiszen megmondta, úgy döntött, hogy gazember lesz. Te pedig áldásod adtad rá. Minden más merő szócséplés. A te igényed elégíti ki azzal, hogy hülyére vesz. Te bátorítottad. Te adtál neki felhatalmazást. Te hitetted el vele térdet hajtva, hogy igen, én valóban téged akarlak. Mindenről lemondva akarlak szolgálni, s gyarapítani. Téged, meg a hozzád tartozókat.

S ha ez kell, hát megkapod. Hiszen nekik az ország az első. S amúgy sem hagynak senkit az út szélén. Könnyen teszik, hisz lassan már út sincs. Kiút legalábbis semerre se látszik. S ha nem lesz már se liszt, se étolaj, se csirke farhát, amivel etessenek, ha összeroppansz a hiteleid súlya alatt, ha ujjal mutogatnak rád megvetően a környező országok, hát újabb hazugságokkal lakatnak jól. És bedőlsz nekik századszor és ezredszer. Elhiszed még ezt is: ha nem vásárolunk továbbra is nyersanyagot Oroszországtól, akkor az ukrán menekülteknek sem tudunk segíteni. Világos, ugye? Nem akárki mondja. A Miniszterelnökséget vezető miniszter.

Simán rábólintasz. Hiszen ez logikus, kapsz a homlokodhoz. Azért kell finanszírozni az agresszort és vele együtt az agressziót, hogy segíteni tudjuk az agresszor elől menekülőket. Hiszen ez pofon egyszerű. Minden más visszavezethető erre az alaptételre. Az energiakereskedelmet érintő szankciók elutasítása. S persze az is, hogy bizonyítékot követelünk a megkérdőjelezhetetlenre. Nem hallottam, hogy Volodomir Klicsko kapott volna hivatalos helyről választ a kérdésére: Orbán szerint mégis ki a bucsai mészárlás felelőse? Az én fülemben pedig ott dobolnak a végső kufárság szavai a menekülésben. Amikor nyíltan és végleg átértelmeződik, hogy valójában mi az első. „Országomat egy lóért!” Hát kapja meg!

Képek forrása: szinhaz.hu / 24.hu / AFP - Aris Messinis / eokoskodas.blog.hu