Most őszintén, mennyire kell bunkónak lenni ahhoz, hogy valaki, a hírek szerint legalábbis, bizonyítékot kérjen a megkérdőjelezhetetlenről, vagy azt hazudni a királyi médiában, hogy „az oroszok, amennyire lehet, próbálják a polgári lakosságot kímélni”.
Milyen embertelen logika képes semmibe venni nagyanyák, édesanyák fájdalmát a bucsai mészárlással összefüggésben, „független és pártatlan vizsgálatot” követelve. Milyen politikai racionalitás szolgáltat alapot arra, s teremt olyan helyzetet, legyen szó egy elvakult propagandista, vagy a nemzetéért kétségbeesetten aggódó ukrán képviselő szavairól – ennek eldöntéséhez Olekszij Honcsarenkot jobban kellene ismerni –, amelynek következményeként Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét gyilkosnak lehet nevezni. Rajta keresztül aztán persze engem, téged, őt, minket, titeket és őket, vagyis bennünket, magyarokat?
Mielőtt jobbról felhorkanna az egész tábor, szeretném jelezni, hogy a fenti bekezdésben a hangsúlyt a hírek szerint legalábbis, szavakra igyekeztem helyezni. Orbánt ezúttal se támadni, se felmenteni nem szeretném mindazon vádakkal, illetve vádak alól, amelyek a hírözönből zúdulnak rá. Nem nehéz belátni, kényes helyzete elsősorban abból adódik, hogy mind a mai napig – ahogy újabban szinte terminológiai értelemben használják ezt a kifejezést – pávatáncot járva lebegteti álláspontját az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban. Aligha lehet ugyanis egyszerre elítélni a borzalmak okozóját, azaz az orosz agressziót, s megőrizni Moszkva felé a nem-barátságtalan ország látszatát.
Márpedig a magyar miniszterelnök erre a kötéltáncra tesz kísérletet napról napra. S mivel – ahogy azt szintén gyakran mondják –, a dönteni képtelen langyosokat kiköpi az Úristen, Orbán is kénytelen elviselni, hogy a táncrendjét egyre gyakrabban és egyre határozottabban ítélik el a nemzetközi politika megmondó emberei. Engem különösebben nem érdekel, ha a vezér egyre nagyobb pofonokat kap minden felől. Pókként a saját hálójába keveredett. Olyan magyar érdek azonban egyszerűen nem létezik, hogy az országot bokszzsáknak lehessen használni. Ezért egyedül Magyarország első emberét terheli a felelősség. A baj csak az, hogy az ütések kivétel nélkül mindannyiunknak fájnak.
A helyzet megítélése Európában meglehetősen egyértelműnek tűnik. Anglia fegyvereket küld Ukrajnába, Németországban megerősítik és fejlesztik az óvóhelyek rendszerét, a csehek erősebb amerikai jelenlétet szeretnének az országukban, függetlenségüket feladva Svéd- és Finnország pedig mielőbb tagja kíván lenni a NATO-nak. Úgy tűnik, egyedül Orbán nem képes, vagy nem akarja tudomásul venni a valós kockázatokat. Az sem zavarja, ha ennek következtében rendre kiforgatják a szavait, irracionális és lehetséges összeesküvéselméleteket gondolnak bele a politikájába, vagy a diplomáciában – ha nem is példátlan módon – egyszerűen csak gyilkosnak nevezik.
Ha megpróbálkozunk a szinte lehetetlennel, s elvonatkoztatunk attól, hogy ennek az őrült politikának a következményeit nap, mint nap a saját bőrünkön vagyunk kénytelenek érzékelni, könnyen beláthatjuk, Orbánnal nagyjából ugyanaz történik, mint ami az általa követett stratégia egyik leglényegesebb sajátossága. Csak épp ennek a stratégiának ezúttal ő maga a célpontja. Évtizedek óta figyelhetjük, miképp gyárt magának a Fidesz olyan ellenségképeket, amelyekkel szemben való fellépésből aztán politikai tőkére tehet szert. Azt hiszem, szükségtelen sokadszor felemlegetnem Soros Györgyöt, Gyurcsány Ferencet, Brüsszelt, a civileket, az LMBTQ-t, vagy a migrációt. Egy ilyen stratégia a karaktergyilkosságokon és a különböző közösségek megbélyegzésén keresztül kivédhetetlen mélyütéseket képes bevinni.
Mostantól azonban Orbán is készítheti a szuszpenzort, s ezt egyedül magának köszönheti. Kapja is rendesen. Ahogy gazdasági téren egyebek mellett az irdatlan államháztartási hiány képében egyre erőteljesebben ütnek vissza az olyan önfényező intézkedések, mint a rezsicsökkentés, vagy a különböző árplafonok, ahogy a brüsszeli kuruckodás visszaüt az elmaradó euró milliókban, úgy üt vissza a határainkon túl dúló háborúval kapcsolatos politikai libikóka is. Így válik Orbán politikájának köszönhetően Magyarország olyan ellenségképpé, amelyből mások politikai tőkét kovácsolhatnak. Ennek köszönhető, hogy a baráti Szlovákia parlamentének elnöke különösebb következmények nélkül vádolhatja a miniszterelnököt Szlovákia felparcellázásának tervével. S a bölcs magyar választói akaratnak sikerült újabb négy évre bebetonoznia ezt az embert.
Képek forrása: szeretlekmagyarorszag.hu / hu.koshachek.com / insportline.hu / civilhetes.net
