Képzeld el, hogy ráérősen nézegeted az Atlantisz Könyvsziget kirakatát a Király utcában.
Épp nincs semmi sürgető dolgod – ami persze kissé nehézkessé teszi, hogy valóban beleéld magad ebbe a helyzetbe –, így aztán különösebb cél nélkül gyönyörködsz a bolt kínálatában. Megakad a szemed egy-egy jól eltalált borítón, rádöbbensz, hogy a szerzők jó részéről még soha nem hallottál, s kissé feszengve állapítod meg, hogy jóval több időt kellene szakítanod az olvasásra. Persze azonnal felsorakozik mögötted a közhelyes gondolatok felmentőserege. Ugyan, ki engedheti meg magának ma az olvasás luxusát, amikor amúgy sincs idő semmire ebben a rohanó világban. Luxus, idő, rohanó világ. Magyarázkodáshoz ennyi elég is.
Aztán pár lépésnyi távolságból váratlanul megszólít valaki. Excuse me, please. A mondathanglejtés nemcsak arról győz meg, hogy a fiatalember talán túlságosan is udvarias akar lenni veled. A helyzet nem feltétlenül követelné meg azt az odabiggyesztett please-t. Persze tudja a fene, talán a háttérül szolgáló könyvesbolti kirakat, vagy a még el sem hangzott kérdés – amely majd a Szépművészeti Múzeum felé vezető utat tudakolja – kényszeríti bele ebbe a kissé feszengő beszédmódba. Hiába, közel sem mindegy, kit, hol, s éppen honnan hova tartva szólít meg az ember. Bár tisztában volnának ezzel a magukat Magyarország arcának képzelő, többnyire faragatlan politikusaink is.
E megtisztelő udvariaskodáson túl azonban a hanglejtésből az is azonnal világossá válik, hogy a segítségre szoruló idegen orosz. Kevésbé és egészen ostoba thrillerek képei pörögnek le előttem, amelyekben a szinkronhang igyekszik megidézni egy-egy – többnyire elképzelhetetlenül gonosz – orosz szereplő idegen nyelven megszólaló akcentusát. Hogy őszinte legyek, piszkosul unalmasnak találom e fonetikai kliséket. Mintha egy moszkvai katonatiszt, egy szentpétervári kém, vagy egy jekatyerinburgi maffiózó nem volna képes tökéletes brit, vagy akár magyar kiejtéssel leplezni hovatartozását. És tessék, itt áll előttem ez a fiatalember, s a filmek igazságát látszik alátámasztani. Le sem tagadhatná, honnan érkezett.
Erős empátiát érzek iránta, hiszen az én angol kiejtésem nyilván éppúgy nem fedi el Londonban az idegenségemet, mint az övé. Egy kinti Waterstone's Bookshop előtt a megszólított helybélit legfeljebb az hozná zavarba, hogy fogalma se volna, honnan sodort elé a sorsa. De ez most nem is lényeges. Állunk tehát ott, a Király utcában a könyvesbolt előtt, az orosz turista, meg én. A magyaros jóindulat, a koncentrált figyelem, az önzetlen érdeklődés és az őszinte segíteni akarás teljes nem verbális eszköztárával fordulok elé. Mosolygok. Bíztatás van a tekintetemben. Bízz bennem! Mondd csak bátran! Tudom ki vagy. Szeretem az orosz embereket.
Ugyan nem volt a legszerencsésebb a megismerkedésünk például Puskinnal, mert utálom, ha rám kényszerítenek valamit. De aztán szerelmekkel kikövezett utam során megértettem, s megtanultam a magaménak érezni őt. Ahogy hozzád hasonlóan az én gondolataimban, döntéseimben, a létezésemben, szóval az én fejemben is itt fészkel Tolsztoj, Dosztojevszkij, Jeszenyin, Szolzsenyicin, Ulickaja, meg persze Rubljov, Csajkovszkij és Muszorgszkij. Ahogy a mai Ukrajna területén, Odessza mellett született Ahmatova, vagy az ostromlott Harkivhez közeli, mára szétbombázott Csuhuivból származó Repin is. S ha most azt hallva, hogy orosz, a legtöbben Putyinra gondolnak, itt, a könyvesbolt előtt állva tudom, hogy te, aki a Szépművészeti Múzeumba tartasz, ezerszer inkább vagy belőlük, mint az ezt az őrült háborút kirobbantó Putyinból. Mert Oroszország nem Putyin.
A megértésért cserébe nem vár semmit az ember. Honnan is tudhatnád, hogy a mi Janus Pannoniusunk nemcsak mandulafákról írt, de a névről ismert római rosszlányokról is. Gondolom, a közoktatás felétek nem beszél a mi fájdalmasan szomorú Arany Jánosunkról, a zaklatott Vörösmartyról, a maihoz hasonlóan elmaradott viszonyokat ostorozó Adyról, Krúdyról, Babitsról, Kosztolányiról, Csáthról, de talán még a Szárszón tépelődő József Attiláról sem. Azt viszont tudom, hogy hallanod kellett a szabadság reménytelen szerelmeséről, Petőfiről, s a grundjukat védő Pál utcai fiúkról. Ahogy Rubljovtól Ulickajaig építed fel magadat te, úgy vagyok én az Ómagyar Mária-siralomtól Petőfin át Máraiig, Nemes Nagy Ágnesból, Nagy Lászlóból, Esterházy Péterből és persze Gulácsy Lajosból, meg Bartók Bélából.
Gondolj erre, még mielőtt kimondanád a kérdést, merre kell menned a Szépművészeti Múzeum felé. Szükségem van erre a bizalomra a részedről. Tudni akarom, hogy tudod, belőlük származom. Magyarok. Ezt hallva hiába fújják ma Európában ezrek azt, hogy Orbán Viktor. Mi inkább vagyunk ők, s nem ez a mostani illiberális téboly. Mert ahogy Oroszország nem Putyin, úgy Magyarország nem Orbán.
Képek forrása: 6.kerulet.ittlakunk.hu / pestbuda.hu / 24.hu / facebook.com/orbanviktor
