Nem tudom, milyenek lehetnek Orbán éjszakái. Békésen álmodik az illiberalizmusról, szelíd mosollyal az arcán, vagy hosszú órákon keresztül nem jön álom a szemére, mert még elalvás előtt is az ország sorsán aggódik.

Ez a sors persze, nagy valószínűséggel, komoly korrelációt mutat személyes ambícióival. Akárhogy vesszük is, ezúttal kemény hétvégén lehet túl. Cseppet sem tét nélküli két választás van a háta mögött. Orbán, s ezzel együtt Magyarország pozícióit, ha nem is azonos mértékben, meghatározó módon befolyásolhatják a francia és a szlovén választási eredmények.

A hazai országgyűlési választások után kialakult – tökéletesen érthető – eufória elég hamar oszlani látszik. Miért is ne örülhettek volna a politikai jobb oldalon egy olyan erős sikernek, amelyet április 3-án elértek? Némi szorongást legfeljebb az okozhatott, hogy attól a naptól kezdve már nem volt kérdés az, ami néhány nappal korábban még reális problémafelvetésnek tűnhetett. Akarhatja-e valaki ép ésszel kézbe venni a kormányrudat a dicsőséges tizenkét év alatt a rezsim által megteremtett, felemelőnek cseppet sem nevezhető gazdasági helyzetben. Akarhatja-e valaki ép ésszel lenyomni a választók torkán a válságkezelés feketelevesét. Akarhatja-e valaki ép ésszel elszenvedni a népszerűség ezzel elkerülhetetlenül együtt járó erős megcsappanását.

Persze Magyarország sok tekintetben egészen különös hely. Közismerten önsorsrontó hajlamunknak köszönhetően akár az is elképzelhető, hogy a szükségszerű megszorítások után 2026-ban a Fidesz már 4/5-ös többségre tesz szert. Én legalábbis úgy látom, a NER rajongása Orbánért annál erősebb, minél nagyobb sebességgel száguldunk a szakadék felé. Azt már most borítékolni lehet, hogy a hazai politikatörténet egyik legnagyobb átverésének, a rezsicsökkentésnek, a jelenlegi formában való fenntartása szinte lehetetlen. Beszélik azt is, hogy veszélyben a különféle állami támogatások rendszere is. S az is szinte biztos, hogy az élelmiszerárak minden gazdasági logikát nélkülöző befagyasztása sem tartható fenn sokáig.

Következik tehát – hacsak közbe nem jön valamilyen politikai földindulás – négy szűk esztendő. Ilyen körülmények között kiemelten fontos lehet egy kormányfő számára, hogy legalább a külpolitikában erősnek mutathassa magát. Na, éppen ez esett kútba ezen a hétvégén. A V4-ek szemében már most is olyanok vagyunk, mint a szégyellni való rokon, akitől szabadulni szinte lehetetlen, ezért az egyetlen megoldás, ha minél ritkábban mutatkoznak vele a nyilvánosság előtt. Mateusz Morawiecki lengyel és Eduard Heger szlovák miniszterelnök mára odáig jutott, hogy nyíltan nevezi egyenesen felháborítónak Magyarország ellenállását (Németországéval együtt) az Oroszországot érintő szankciókkal szemben. Attól tartok, épp itt ideje a V4-ekhez fűződő romantikus illúziókkal leszámolni.

Ezek után legfeljebb az a remény maradt meg, hogy a külpolitikában Orbán Európa más tájairól keres majd magának (elv)társakat. Trumppal egyszer már sikerült árnyékra vetődnie, de ez sem volt elég az óvatossághoz. Nagy bizakodásában talán úgy vélte, hogy az itthon működőképesnek bizonyult varázsigékkel másutt is sikereket lehet elérni. A migráció elutasítása, illiberalizmus, illetve a nyugat alkonya. Hát nem. Tolhatott ezerrel ezek alá a délibábok alá pénzt, paripát fegyvert (ja, utóbbit most éppen nem), csak nem jött össze neki. Nem tudom, mi lehet az oka. Talán a demokrácia mélyeb társadalmi beágyazottsága teszi, hogy se Szlovéniában, se Franciaországban nem élveznek többséget ezek a zord eszmék. Vagy egyszerűen az, hogy Orbánnál magasabb szinten ezt a lealacsonyító, elbutító, tőmondatokra építő politikai stratégiát tényleg senki nem műveli. Egyedül ő képes beetetni velük a tömegeket. A hétvégi szlovén és francia választások fényében azonban tényszerűnek tűnik, hogy a liberalizmus és a nyugat közös napjának eszébe sincs leáldozni. Komoly elvi és gyakorlati támogatásra a nemzetközi porodon Magyarország egyik ország részéről sem számíthat. Ráadásul az a helyzet, hogy ezt egyedül magunknak, pontosabban az Orbán rezsimnek köszönhetjük.

Itt tartunk ma. A hazai politikát évtizedek óta uraló arcok egykori fészekalja, a legendás szakkollégium névadójának, Bibó Istvánnak, tulajdonítják azt az egyszerűnek tetsző mondatot, amely szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Megvallom, egyszerűsége ellenére én elég sokat tűnődtem ezen a kijelentésen. Ma azonban egyre többet hallom az ismerőseimtől, hogy tartanak ettől, attól, amattól, s ez segít megérteni Bibót. Tartanak ugyanis attól, hogy nevén nevezzék a dolgokat. Ki tudja, tudat alatt talán e blog célja sem más, mint az ilyen típusú tartózkodás elleni küzdelem. Kísérlet a kimondással szembeni félelem elfojtására.
Amennyiben ez valóban így van, úgy kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Magyarországon valami nagyon nincs rendben a demokrácia iránti elkötelezettség társadalmi beágyazottságával. Akkor pedig azt is be kell látni, hogy a liberalizmus és a nyugat szépséges, saját fénnyel rendelkező napja egyedül nálunk van leáldozóban, miközben a saját fénnyel nem bíró, vak égitest, az illiberalizmus ugyanitt kezd a horizont fölé emelkedni. Nem kellene hagynunk.

Képek forrása: AFP - Jure Makovec /napi.hu / hvg.hu / theatlantic.com