Ha a szavaknak volna szaga, Bayer Zsolt szája egészen bizonyosan rohadt büdös volna.

Akinek ennyi szar dől a szájából, nem úszhatja meg penetráns bűz nélkül. Állítólag a Napkirály, XIV. Lajos küzdött hasonló problémával, csak épp egészen más természetű okokból. Neki egy fogászati beavatkozás során – annyira bölcs volt, hogy el kellett távolítani egy bölcsességfogát – egyszerűen kitéptek egy darabot a lágy szájpadlásából, aminek pótlása annak idején nehezen, vagy egyáltalán nem volt megoldható. Így aztán az étkezések során egy rakás ételmaradék szorult be a kemény szájpadlása alá, s indult erjedésnek az ilyenkor szokásos illatanyagok felszabadulásával együtt. Igaz, nem igaz, tudja az ég. Aki nem hiszi, járjon utána. Megjegyzem, Le Roi-Soleil 72 évig uralkodott! Ajjaj!

Könnyen elképzelhető, milyen nehezen maradt meg mellette a stábja. Legalábbis gyomorforgató lehetett a kényszerűen közeli szolgálati jelenlét. Na, valahogy így vagyok én Bayerral is. Minden egyes megnyilvánulása irritál, így a vele készített, a Mandinerben megjelent legújabb interjú is, s nézzék el nekem, ha emiatt nem magamban keresem a hibát. Azt gondolom, hogy az 5. számú Fidesz párttagkönyv büszke birtokosa bármiféle médiajelenlét legalját képviseli mind nyelvi regiszterét, mind intellektuális, mind pedig morális tartalmát illetően. Tevékenysége megítélésem szerint kifejezetten káros úgy a közgondolkodás nyilvánosságba vetett hite, mint a Fidesz és a NER belső önértelmezése, vagy épp külső megítélése szempontjából.

Megmondom őszintén, Bayerról írva bárhogy igyekszem igazodni ahhoz a nyelvi igénytelenséghez és vulgarizmushoz, amelyet írásaiban képvisel, ez az erőfeszítés szinte fizikailag fáj. Ahogy az első bekezdés tartalmi összefüggései is, amelyekkel próbáltam a személyére utalni. Na persze nem a Napkirály megnevezésről van szó. Mégis, hosszú évek tapasztalata igazolja, hogy a bunkósággal felvenni a versenyt finomkodva nem lehet. Lám, a Fidesz kétszavas kampányszövegei simán maguk alá gyűrték a cizellált érveléseket, egyáltalán a józanságot és észszerűséget. Ugyanakkor fájdalom, de az a fránya helyzet, hogy amennyiben az ellenzék komolyan és eredményesen fel akarja venni a versenyt ezzel, az oligarcháit pajzson hordó politikával, úgy az egyszerre jelentheti a gondolkodás és a gyönyörűséges magyar nyelv végét.

Ami megmarad e két utóbbiból, annak mintája pontosan az, ahogy Bayer szájából dől a szar. Attól tartok, benne sűrűsödik össze mindaz, ami a Fidesz-KDNP évtizedes sikerét biztosítja. Irtózatos igénytelenség, szervilizmus, beletörődés az alattvalói szerepbe. Ez Bayer, s egyben ez az illiberális demokrácia mesterterve. A kérdés csak az, akarunk-e egy olyan országban élni, ahol a hatalom megszerzésének ez az egyetlen reális útja. Igen, generációk sora legyinthet persze erre az egészre. A politikai acsarkodásba belefáradt idősek, akik ugyan nem hiszik el a többek között a Bayer félék közvetítésével rájuk zúdított hazugságáradatot, de már nincs kedvük megküzdeni az újért. Vagy azok, akik köszönik, ennyivel elvannak, mert ebbe szocializálódtak, s féltik azt a kevéskét, amijük legalább van. Azok, akik csalódtak, s nem látnak alternatívát a széthúzó összetartással jellemezhető ellenzék ikonikus arcaiban.

Tényleg, már csak egy Isten lehetne az, aki megmenthet bennünket? Talán nem. Napról napra győzködöm magam. Félek, az én korosztályom már végképp elveszítette ezt a küzdelmet. Ám nem lehet bennem feneketlen a szkepticizmus. Egyszerűen minden csalódás ellenére sem irthatom ki magamból azt a remény, hogy felnőhetnek még olyan fiatalok, akik tiszták gondolkodásban és erkölcsben. Egy ilyen, rendkívül mély morális válságba taszított országban ez persze nehéz. Hisz mit látnak maguk körül? Egy olyan stratégiai nyugalomban ejtőző illiberális politikát, ahol a köz java annyit sem számít, mint a termelődő bélgáz egy tányér paszuly után. Ahol a hatalom kizárólag az egyén és a legszűkebb kör gyarapodását szolgálja. Ahol a hagyományápolás és a közös történeti tudat határát a személyes érdekek jelölik ki, s ahol szégyellni kell magunkat a legközelebbi szövetségeseink előtt, vagy inkább a hátuk mögött, mivel sorra fordulnak el tőlünk.

Az egyetlen remény ilyen körülmények között a fiatalságnak az a leküzdhetetlen késztetése, hogy konfrontálódjon az előtte járók nemzedékével, legyen az bármilyen is. Az általuk kavart vihar egyszer talán kisöpri a Bayer félékből áradó rossz szájszagot. Addig azonban marad nekünk az a narratíva, amely 2026-ra készülve már most azt a hazugságot harsogja a Mandineren keresztül, hogy az ellenzék szerint „a magyar nép fogatlan, törött a szemüvege, nem mosdik és hülye”. Az a narratíva, amely szerint mi, akik még merünk másképp gondolkodni, „egyszerűen szar alakok” vagyunk. Most tényleg nagyon nehéz. A legrosszabb, hogy azt sem látjuk, meddig. Újabb négy évig? Vagy talán csak kettőig? Esetleg tényleg csupán néhány hónapig, amíg magától rájuk nem omlik a ház? Tény, hogy ebben a tömény szájszagban addig levegőt is alig bírunk venni.

Képek forrása: mult-kor.hu / 24.hu - Bielik István / hvg.hu / nyugatifeny.hu