A fények a fán most is olyanok, mint máskor. A díszek visszaverik, ragyogásuk betölti az egész szobát.

Egyetlen lépés választ el bennünket a várva várt karácsonytól.

Jó volna végre csak a karácsonnyal foglalkozni.

Újabban, ha az időm engedi, szeretek skandináv sorozatokat nézni. Tudom, mára kicsit divattá is váltak.

Magyarországról nézve alig hihető, hogy az Európai Unió statisztikai hivatala független intézmény volna.

Már előre tartok tőle, hogy amikor néhány bekezdés erejéig Novák Katalin emancipáció fogalmával foglalkozom, félre-, illetve belemagyarázással fognak vádolni.

Kétharmados többséggel talán átmenne a parlamenti szavazáson egy olyan kezdeményezés is, amely szerint Magyarország mindenkori miniszterelnökének a jövőben legyen Orbán Viktor a neve.

Miközben az ország egyik része békésen nyammog azon az emlőn, amelyből nemzetmentő és nemzetvédő szózatok szivárognak, hogy aztán türelmetlen rázogatás közben visszabüfizze az ideológiai maszlagot, majd hosszabb-rövidebb időre el-elszenderedjen, a másik része egyre csak kapkod a tápláló mell után.

Bár írhatnám Arany János szavaival Orbán Viktor Manfred Webernek írt leveléről azt, ami a Mátyás anyja utolsó szakaszában áll: „Piros a / Pecsétje; Finom a hajtása: / Oh áldott, / Oh áldott / A keze-irása!”

Úgy tűnik, egyedül maradtunk az előttünk álló hét éves időszak EU-s költségvetése és a válságalap vétójának ügyében.