Egyetlen lépés választ el bennünket a várva várt karácsonytól.

Holnap este visszavonhatatlanul kis karácsony, nagy karácsony, éj-mélyből fölcsenő csing-ling-ling száncsengő, béke, nyugalom, meg az ilyenkor szokásosan borzolt idegek kisimulása. Néhányan le-, vagy elvágott ujjal tapasztalják meg az ügyeleten az magyar egészségügy jelenlegi, járványtól terhes helyzetét. És persze dőlnek az ebben az időben szinte elkerülhetetlen politikai üzenetek, az őszinte, őszintébb és legőszintébb szeretetmegnyilvánulások.

Talán ismét Kásler Miklós találta meg legjobban a hangját a felügyelete alá tartozók egy részével, a közoktatásban dolgozó pedagógusokkal. Lassacskán legendássá magasztosul az ő bölcseleti felkészültségéből és vallásos hevületéből származó elméssége. Itt és most szükségtelen is felsorolni mindazt a szellemi ajándékot, amellyel megörvendeztetett bennünket miniszterségének talán túlontúl is hosszú évei alatt. Bizony van, hogy a kevesebb több. Belőle nekem már sok.

A pedagógusokhoz és óvodapedagógusokhoz írott levelében a miniszter a kereszténységre és az ősi magyar hagyományokra fűzte fel gondolatait. Előbbi, karácsony közeledtével, akár még indokolt is lehetne – bár ebben az esetben sem mindegy, hogyan fogalmaz a tárca vezetője –, utóbbi azonban végképp zavaros. Mert valljuk be, nehezen értelmezhető az „ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében” létrejött 21. századi magyar oktatás. Én mondjuk, jobban örülnék, ha gyermekeinket a mai kor követelményeihez igazított oktatás keretei között tanítanák.

Még úgy is, hogy a honfoglalás előtti dolgainkról – feltéve, hogy ezt értik ősi magyar hagyományon –, szégyen ide, szégyen oda, őszintén be kell vallanom, én meglehetősen kevés megkérdőjelezhetetlen, tárgyi emlékekkel is alátámasztható ismerettel rendelkezem. Az Istvánnal kezdődő kultúránk nyilván nem ősi, hanem keresztény. Szóval az „ősi kultúránk szellemével” nem nagyon tudok mit kezdeni, ha oktatásról van szó. Se a Pitagorasz-tétel elsajátításában, se a hélixnek, a dezoxiribonukleinsav kettős spirál szerkezetének megértésében, se a Kodály-módszer alkalmazásában nem látom kitüntetett szerepét, de még az 1848-as forradalom, vagy az Ady-sor, hogy tudniillik „fülembe még ősmagyar dal rivall” értelmezésében sem.

Azt az állítást azonban, hogy a magyar pedagógusok „krisztusi parancsoktól vezérelve … teljesítik küldetésüket a magyar oktatásért”, még karácsonykor is botorságnak tartom. Nem tudom, a miniszter úr tisztában van-e azzal, hogy a hazai népesség hány százaléka vallásos. Gyanítom, nem jönne össze a kétharmad. Feltételezem azt is, hogy a tanárok között a nagy átlaghoz hasonló arány volna kimutatható. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a vallást aktívan gyakorlók között hányan követik valóban a krisztusi parancsokat. De ennél sokkal fontosabb, hogy akik nem így gondolkodnak, azokat nem tartja köszöntésre méltónak a miniszter úr? Miért nem lehet egyszer csak úgy, minden megosztó vallási kontextus nélkül megköszönni a gyermekeinkért végzett erőfeszítéseket?

Orbán Viktor azonban a szeretettel még Káslernél is nehezebb helyzetben lehet. Úgy látom, a saját csapdájába esett. Ugyan nem karácsonyi üdvözlet, de az ünnep közeledtével mégiscsak megütközést kiváltó döntés, ahogy Magyarország ismét kiszavazott egy közös uniós állásfoglalásból. Abból, amely a nemek közötti egyenlőséget és a hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést hivatott kinyilvánítani. A magyar döntéshozók nyilván nem fogadhattak el egy olyan szöveget, amely tartalmazza a miniszterelnök szerint túlideologizált gender kifejezést, valamint az LMBTQI mozaikszót. Sajnos üzenet ez is. Különösen azt követően, ahogy nemrégiben Novák Katalin értelmezte a női szerepeket. De hogy lesz ebből így boldog karácsony?

Képek forrása: hir.ma / kulturpart.hu / tudomanyon.hu