A fények a fán most is olyanok, mint máskor. A díszek visszaverik, ragyogásuk betölti az egész szobát.

A konyha felől illatok hömpölyögnek elő. Az asztal megterítve, mellette a kiszolgáló asztalon italok és sütemények. Közöttük a karácsonyi kedvencem, a mákos beigli. Mi így használjuk. Beigli. Tudom, írják bejglinek is, de az nekem nem az igazi. Jól teletömve töltelékkel. Ahogy szeretem. Halk zene. Talán Chopin. Már elég volt a fa díszítése közben üvöltő karácsonyi dalokból. Béke, nyugalom kell most.

Itt benn minden olyan, mintha évtizedek óta nem változott volna semmi. Ilyennek szoktuk meg. Ezt a bensőséges hangulatot vártuk hetek óta. Csak hát a karácsony fehér. Nem, nem a gyakorlatban, hanem fogalmilag. Ettől még be-becsúszhat egy-egy szürkébb, fagy nélküli, esővel elrontott, de azért évről-évre visszatérően fehérnek kell lennie. Ez a mostani nem az az apró baki a természet részéről, amelyet hajlandók vagyunk elnézni. Ez a mostani szennyes, sáros, mocskos. Az aszfaltra egész évben ráült, tisztítatlanul hagyott kosz a ködszitálástól és az esőtől valami undorító kulimásszá állt össze, beszennyezve az ünnepet.

Minden más is eltér a megszokottól. Valahogy tényleg hiányzik a harmónia. Mosolygunk egymásra az ajándékot bontogatva, de minden nevetésben meghúzódik egy cseppnyi aggodalom. Apára a következő év elején orvosi beavatkozás vár. Jó órát kacagunk a kisfiammal, amikor skypon bejelentkezik. Kérdezi ő is, hogy van a papa, hogy vagyok én, mi lesz az ajándékokkal, mikor tudunk személyesen találkozni. Annyira magamhoz ölelném, de nem lehet. Nagy-Britannia bezárt. A jó ég tudja, mikor nyit újra.

A világban nyolcvanmillió fölött a Covid-fertőzöttek száma. A halottaké a kétmilliót közelíti. Csak az USA-ban meghaladta a háromszázezret. Lehet-e ünnepelni a lélegeztetőgéppel életben tartottak és a halottak árnyékában. Úgy tűnik, talán van már használható vakcina. Talán elkezdődnek a tömeges oltások. Kicsit olyan ez, mint a keresztényeknek a Krisztussal megszülető remény. Igen, karácsony van. De kikhez fog eljutni ez a megváltás? Még a fejlett országokban sem mindenhova és nem mindenkihez. Mi lesz a leginkább rászorulókkal? Akiknél forrás hiányában a megelőzést szolgáló intézkedések is alig működnek? Mikor fogunk végre valóban segítő kezet nyújtani az elesetteknek? Mikor tudja a világ tényleg lerázni magáról az önzését?

Az önzést, amely beférkőzik a mindennapjainkba. Ott vigyorog ránk plakátokról, a médiából ömlő politikai szólamokból. Csak a hatalom megszerzése és megtartása a fontos. Ott pöffeszkedik fölöttünk „mi urunk: a pénz”. Átgázol mindenen és mindenkin. A szó legszorosabb értelmében gátlástalanul. Keresztény értékekről szónokolva nem néz se Istent, se embert. Pusztít, amerre csak felüti a fejét. És nem ez a legrosszabb, hanem a hiú gőg. A kivagyiság. A ki, ha nem én magamutogatása. A vétóba csomagolt nagyravágyás, amely miatt ma milliók szégyellik magukat lehajtott fejjel a világ előtt. A szeretet teljes és oly fájdalmas hiánya.

A fények a fán most is olyanok, mint máskor. A díszek visszaverik, ragyogásuk betölti az egész szobát. Mégis más ez az ünnep. Lehangolóbb minden korábbinál. Ha volna kellő bátorság mindenkiben az önmagával való szembenézésre, akkor talán felemelhetné fejét ez az ország, Európa és az emberiség. Akkor talán „lesz még egyszer ünnep a világon”.

Képek forrása: femina.hu / vaticannews.va / ujember.hu / winnipegfreepress.com