Elszúrtam a pénteki bejegyzést. Ha esetleg még emlékeznek rá, azon morgolódtam, mennyire kulturálatlan és bunkó dolog, a diplomáciától pedig tökéletesen idegen egy nagykövetnek azt mondani, „teljes mértékben érdektelen, hogy mit gondol”.
Ahogy az is, ha egy agresszorral szemben a területeiért, a függetlenségéért küzdő országot senkiföldjének nevezik és Afganisztánhoz hasonlítják. Tévedtem. Hülye affektálás, túlzott okoskodás és finomkodás volt a részemről. Egyáltalán nem ebben rejlik a rezsim alávalóságának lényege. Talán már a tuskóság is csak megtévesztés, a figyelem elterelése. A baj ugyanis sokkal, de sokkal nagyobb, mint egy külügyminiszter és egy miniszterelnök napi rutinná emelt bunkósága. A fundamentális problémák nem az ilyen gusztustalan, teátrális gesztusokban rejlenek.
A pénteki posztban egyedül Csák Jánossal kellett volna foglalkoznom. A kultura.hu-n még szerdán megjelent interjújáról azonban csak 17 óra után értesültem, a 24.hu-ra 14:43-kor felkerült összefoglalóból. Blogger Bob pénteki bejegyzése azonban ekkor már a maga útját járta. Elkéstem. Lemaradtam róla. Ám mégis, talán jobb, hogy így alakult. Miután ugyanis elolvastam a Seres Gerdával a Szépművészeti Múzeumban folytatott beszélgetés publikált anyagát, órákon keresztül jóformán megszólalni sem bírtam. Legbelül viszont egy olyan regiszter szókészlete harsogott, vagy inkább üvöltött bennem, amelyet a nyilvánosság előtt talán még a magyar labdarúgóválogatottat mindenhová elkísérő Carpathian Brigade ’09 ultrái is durvának találtak volna.
De überelhetik-e egy miniszterelnök és/vagy egy külügyminiszter tahóságát egy kulturális és innovációs miniszter gondolatai. Azt hiszem, igen. Legfőképp azért, mert a kultúra minden emberi létezés fundamentuma. Ami az embert leginkább észrevehetővé teszi az élővilág nagy masszájában, az bizony nem más, mint a kultúra. Tessék elolvasni a jó öreg Freudtól a Totem és tabu karcsú kötetét. Csák miniszter úr figyelmébe is – most, hogy némiképp lehiggadtam – tiszta szívvel ajánlom. Igazán ráférne. Meglehet, újragondolná az említett interjúban tett kinyilatkoztatásait. Sőt, mindannyiunk nyugalma érdekében, talán meg sem szólalna többet, hanem némán tenné, amit a vezér elvár tőle. Vagy egyszerűen visszamenne oda, ahonnan jött.
Persze az ő felemelkedéséért is jórészt Orbánt terheli a felelősség. Mondják mások is, s magam is többször leírtam: fura, hogy a boss újabban milyen embereket tart meg, illetve vesz maga mellé. Nyilván megvan ennek is a sajátos pszichológiája, amely akár közhelyeken keresztül is érzékeltethető. Minden fontos kérdésben célszerű megtartanom magamnak a végső döntés jogát (mi mást szolgálna a rendeleti kormányzás). Nehogy már nálam tehetségesebb, okosabb emberek vegyenek körül. Nehogy már bármilyen tekintetben az enyémmel versenyezni képes tekintéllyel bíró figurák üljenek a bársonyszékekben. Kompetencia helyett bőven elegendő a hozzám való lojalitás. De ezt is sorolhatnám hosszasan.
Csak így fordulhat elő, hogy egy Demeter Szilárd kerülhessen pénzosztó szerepkörbe. Csak így fordulhat elő, hogy közpénz milliárdokat verünk el szar történelmi filmekre. És csak ennek tudható be, hogy a kultuszminiszter naponta döbbentheti meg a közvéleményt totálisan outsider kijelentéseivel a kultúra területén. Csák János valószínűleg olvasott ember. Az interjúban rengeteg szerzőre hivatkozik Boethiustól Madách-on és Kodályon át Northrop Frye-ig. Igaz, nagyjából a híres emberek híres mondásai szintjén. A kultúrafinanszírozásban azonban az innovációs miniszter egyáltalán nem tűnik innovatívnak. Legalábbis meglehetősen lehangolónak tetszik egy olyan koncepció, amely a művészetek autonómiájára fittyet hányva, normatív módon hirdeti, hogy „meg kell vizsgálnunk, mi az, ami értéket képvisel”. Istenem, milyen eredeti gondolat! Ahogy a Klebersbergtől idézett „a mi kulturális felfogásunk” is az. S gondolom, ezt majd jól megdumálják egymás között.
És miután így majd tudni vélik, mi tekinthető mércének, azaz mi képvisel értéket, továbbá lenyomnák a torkunkon a mi, vagy inkább az ő kulturális felfogásukat, a miniszter a hanyatló nyugat finanszírozási mechanizmusairól ábrándozik. Ez nála nagyjából annyit tesz, hogy éljen az a kulturális és művészeti termék, amelyre van kereslet. Egyebek mellett Michelangelora, Mozartra, Haydnra utal, akik megrendelésre dolgoztak. Nekem meg egyrészt az jut az eszembe, hogy vajon hányan élvezhették annak idején az említett géniusok megrendelésre készült remekműveit a mecénások udvarában. S persze eszembe jut mások mellett van Gogh korabeli marketingje, vagy József Attila viszonya a saját támogatóihoz. Csák úrnak ők talán nem is hiányoznának. Sőt, Van Gogh és József Attila mai utódai Csák szemében talán nem is képviselnek értéket és nem is felelnek meg a kulturális felfogásának.
Persze izgalmasak azok a premisszák is, amelyekre Csák a finanszírozási koncepcióját építi. Egyrészt a magyar értelmiségnek ne legyenek túl magas elvárásai (itt nem a magas- és a populáris kultúra szembeállásáról van szó), s még csak ne is hivatkozzanak Németországra, hiszen „ott az egy főre jutó nominális GDP majdnem háromszorosa a magyarnak.” Örömmel hallom egy magyar minisztertől, hogy Németország mégiscsak létezik. Schmidt Mária és a többiek után már kezdtem komolyan aggódni érte. Másrészt nehezen tudom értelmezni a kulturális elvárások és az egy főre jutó nominális GDP egymással való összefüggését. Ez volna a csáki kulturális felfogás? Végül – a miniszter nyilván rendelkezik erre vonatkozó egzakt adatokkal –, mint az interjúból megtudhatjuk, „a háztartások átlagos nettó vagyona három és félszeresére nőtt 2020-ig, a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya közel a felére esett vissza.” Azért erről lefuttatnék egy nemzeti konzultációt. Itt és most azonban a következtetés a fontos: „a kultúra célközönsége a középosztály”. Vegyenek jó sok jegyet, bérletet! Csák szerint nálunk úgyis olcsó. Tessék csak nagyobb részt vállalni abból a három és félszeresére nőtt átlagos nettó vagyonból a kultúra finanszírozásában! Aztán hogy ez a középosztály létezik-e egyáltalán a vagyoni helyzetben látványosan kettészakadóban lévő Magyarországon, s mennyit képes áldozni „mecenatúrára”, azon rágódjon mindenki maga. Orbán mindenesetre elégedett lehet a miniszterével.
Képek forrása: MTI - Koszticsák Szilárd / 123rf.com / hvg.hu
