A bucsai mészárlásról nekem mindig Srebrenica jut az eszembe.

Talán megérti mindenki, aki rendszeres olvasója a bejegyzéseimnek, hogy engem nem igazán nyugtat meg, ha tudom, a kimondott mondatokat nem szerencsés mindig szó szerint értelmezni. Sőt, legtöbbször kifejezetten félrevezető, ha a szavak betű szerinti jelentésébe kapaszkodunk.

Lezajlott ez a március 15. is. Szólt mindenféle dologról, de 1848-ról fájdalmasan keveset.

Az ember bioritmusát rendesen felborítja, ha a miniszterelnöki interjúkra a megszokottól eltérő időpontban kerül sor.

Csak remélni tudom, hogy Bencsik András nem tekinti magát az ’56-os hagyományok örökösének. Azt pedig különösen, hogy a pesti srácok teremtette tradíció folytatójaként sem gondol magára.

A fenti címnél többet talán nem is kellene mondanom.

Egyre többet gondolok a csütörtöki műtétemre. Nem is tudom, mit várok tőle, vagy hogy miben reménykedem. Annyi bizonyos, jó volna, ha legalább a fizikai fájdalmaimnak végre valahára vége lenne.