Már bocsánat a kifejezésért, de én még ekkora állatsággal nem találkoztam. Hogy már a fesztiválokon is totális propagandát toljanak a pofánkba?
Fesztiválozni cool. A kultúránk része. És nem feltétlenül csakis a fiatalok számára. Az egyik motiváció épp az lehet, hogy olyan, generációkat átölelő zenei élményben lehet része az embernek, amely év közben alig hozzáférhető. Mondjuk a Black Eyed Peas. Nehogy már a koncertükre várva Orbánt kelljen bámulnom.
Az a fiatal meg, aki a fesztivál teljes idejére beköltözik, tudható, hogy diákként, kezdő melósként egész évben a belépőre gyűjt. Mert nem úgy van az, hogy bejelenti a KSH, az Origo pedig nagy hangon le is hozza, hogy áprilisban a bruttó átlagkereset elérte a 371.100 Ft-ot, mi meg lazán be is dőlünk ennek a dumának. Egy nagy fenét. Nagyon sokaknak kell ahhoz irgalmatlanul sokat keresni, hogy ez az átlag – matematikai bravúrok segítségével – kijöjjön. Ha most kimennék az utcára, s megkérdeznék 10 embert, valóban eléri-e ezt az összeget a bruttó bérük, tutira pofán vágna a 10-ből 9, egy meg vakargatná a füle tövét, hogy nem lenne-e jobb, ha baseball ütővel verne agyon, mert akkor nem koszolná be a kezét.
Szóval, ha így, vagy úgy bejutott valaki – esetünkben – a Volt fesztiválra, tudva, hogy nagyjából lenullázta ezzel nemcsak a júniusi, de a júliusi keretét is, az pont nem arra vágyik, hogy a miniszterelnök avatárjának 89-es beszédét nézze, hallgassa, ráadásul visszatérő üzemmódban. Egy ilyen fesztivál afféle sziget. Olyan hely, ahol az ember kívül hagyja a suli nyűgeit, a munkahelyi gondokat, a családi perpatvarokat, s mindezzel együtt azt az egész, bűzös mocsárra emlékeztető masszát, amit politikának neveznek.
Legalább ebben a néhány napban ne okítsák őt történelemből ezzel a 30 éves évfordulóval. De ne kelljen neki azt az embert se bámulnia, aki 89-ben jótékony dzsinként szivárgott elő a szocializmus csodalámpájából, s azóta itt tekereg, sziszeg, negédeskedik körülöttünk. A külföldi vendég végképp nem érti, mi a szar van? Az még a szerencsésebb eset, ha delíriumról delíriumra vándorolva nem veszi észre, hogy ugyanaz a pofa és ugyanaz a duma van műsoron. A szövegből nyilván nem ért semmit, az arcot meg egyáltalán nem ismeri fel. Irigylésre méltó állapot.
Pedig istenemre, szerettem azt a beszédet. Jól ki volt találva az egész. Lendületes, erős, bátor megnyilatkozásnak tűnt. Ráadásul egy olyan arc kíséretében, amely akkor még új volt. Korábban alig lehetett látni. 89-ben az ország sok tekintetben hasonló helyzetben volt, mint most. Keveseknek ment nagyon jól, s nagy tömegek éltek jóval szerényebben, nem kevesen pedig szegénységben. Akkor már negyven éve nyelte ez az ország az ideológiai maszlagot. Most nagyjából harminc éve. Akkor rohadtul unta már az ember, hogy ugyanazok a pofák néznek vissza álszent tekintettel mindenhonnan. Most ugyanazok a pofák néznek vissza álszent tekintettel mindenhonnan. Akkor szükség volt az új arcokra, hogy most is új arcokra van szükség.
Ezt az új iránti igényt testesítette meg 89-ben Orbán Viktor. Ma ugyanígy, az új iránti igényt testesíti meg minden megnyilvánulásában. Csak épp fordítva. Az ő arca kopott el. Az ő arcát látjuk, bármerre megyünk. Az ő arcát vágynak sokan lecserélni. Egyebek mellett az ő arca elől menekülünk a fesztiválok nyújtotta szigetekre. Hogy ideig-óráig megfeledkezhessünk róla. Hogy elhihessük, van élet rajta kívül is. Ezt az álmot tiporja sárba Schmidt Mária rendezésében Orbán trollkodása.
Szerettem azt a beszédet. Még akkor is, ha ma már tudható, hogy Németh Miklós, az akkori miniszterelnök három hónappal korábban megegyezett a szovjetekkel a kivonulásról (ami egyébként először már Sztálin halálát követően is merült fel). Ma hiába nézem ezt a fiatal arcot. Nem tudok elvonatkoztatni mindattól, ami a neve alatt történt meg Magyarországon. Egyszerre a francia filozófus, Bernard-Henri Lévy Orbánnal kapcsolatos szavai jutnak az eszembe. „A fiatal, harcosan liberális politikus halott. Vannak emberek, akikből sosem vész el a fiatal énjük. Benne az meghalt.” Azt hiszem, tényleg erről van szó.
Egy nyári fesztiválon bejátszani egy regnáló miniszterelnök egykori beszédét Nagy Feróval együtt is mérhetetlenül ízléstelen és egyszerre lehangoló. Ez nem egy Világifjúsági Találkozó. Nem is egy KISZ-tábor. Én azt hittem, túl vagyunk Fidelen beszédein, túl minden ilyen szintű népbutításon. De be kell látnom, egyáltalán vagyunk túl semmin. Új Castrok jönnek, új Sztálinok, új Ceausescuk és jönnek a többiek is, hosszú, tömött sorokban. Ők azok, akik mindent akarnak. De hiába öltik magukra fiatalkori önmaguk álarcát. Lázadó jelmezükbe bújva sem tudják elrejteni a mai arcukat.
Képek forrása: index.hu / news.google.com
