Volt egy nemzetközileg is jegyzett egyetemünk. Nem sok hasonló van Magyarországon.

Lekerült az Ódry Színpad-felirat a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületéről.

A fenti címnél többet talán nem is kellene mondanom.

Úgy mégis, mit képzelnek ezek? Hogy van pofájuk rátenni a durva, gusztustalan, szőrös mancsukat arra, ami ezreknek volt otthona, s amely otthonból aztán milliókhoz jutott el a színház- és filmművészeten keresztül az emberi szabadság, az erkölcs és a szépség üzenete.

A szóbeszéd szerint a legaljasabb, a legegyszerűbb, a legprimitívebb, a legantidemokratikusabb, a legbunkóbb, a legkevésbé civilizált, a legagresszívebb, a legvadkeletibb, a leginkább mindent alul múló, a rezsimre leginkább jellemző, s a góré személyiségéből legerőteljesebben fakadó megoldást…

Ha ma a méltóságról kellene szólnom, kizárólag a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatóiról beszélnék.

Kezdetben talán gyerekes balhénak tűnt. Néhány hőzöngő fiatal magamutogatásának.

Aligha vonhatja kétségbe bárki, hogy Vidnyánszky Attila a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház élén valami nagyon fontosat hozott létre.

A mai alkalommal – ahogy legutóbb arra ígéretet tettem – újabb, ezúttal azonban már haladó szintű példákkal kísérlem meg erősíteni az abszurd és a groteszk iránti fogékonyságot.

Mindaddig, amíg az SZFE folytatja egyelőre kilátástalannak tetsző szabadságharcát, s ameddig nem indul meg normális mederben – értsd a Vidnyánszkyék fellépése előtti keretek között – az oktatás, segítsük a hallgatókat nemes küzdelmükben két feladattal, terveim szerint két poszt erejéig.