Lezajlott ez a március 15. is. Szólt mindenféle dologról, de 1848-ról fájdalmasan keveset.

Ha szóbahozták is a forradalmat, az szinte soha nem önmagában volt a megemlékezés tárgya. Mindig rápakoltak mindenféle, a szabadságharctól független terheket. De ez talán még nem is volna akkora baj. Most tényleg olyan napokat élünk, amikor a jelen a múlt elé tolakszik. Azonban lemondani a 48-as tanulságokról nemcsak feledékenység, nemcsak elvakultság, de felelőtlenség és határozott hiba is egyben.

Persze a mai helyzet a legtöbb tekintetben tényleg alapvetően tér el az akkoriaktól. Azt sem nehéz belátni, hogy Oroszország sem az, ami volt ’49-ben, vagy ami Szovjetunióként volt 1956-ban, aztán évtizedeken keresztül azt követően. Putyin Oroszországa más. S nyilván az eddigi történelmi tapasztalatainkat sem szabad fenntartások és ész nélkül kiterjeszteni ezekre a mostani állapotokra. Ám bölcs dolog volna legalább némi óvatosság. Önmagában lehet persze arra hivatkozni, hogy mennyi ideig tartana, s micsoda árfelhajtó erővel bírna, ha leválasztanánk energiaellátásunkat az oroszokról, s ezért a szankciók nem érinthetik ezt a területet. Talán igaz. De micsoda elhibázott politika az, amelynek nincs érdemi válasza egy ilyen helyzetre? Amely évtizedek alatt sem volt képes lazítani ezen a halálos ölelésen?

Mit érezzünk mi, magyarok, amikor kifejezetten indokoltnak és helytállónak gondoljuk Dmitrij Kuleba, ukrán külügyminiszter szavait, melyek szerint „Szijjártó Péter kollégám nyilatkozatait olvasva kételkedni kezdünk abban, hogy emlékszik az 1848-49-es forradalomra, amikor az orosz hadsereg leverte a magyar szabadságharcot, vagy 1956-ra, amikor szovjet tankok taposták el a szabadságot Budapest utcáin, a magyarok pedig hiába kérték a Nyugat segítségét”. Az ilyen szűklátókörűséget nem indokolhatja a joggal kifogásolható eddigi ukrán kisebbségi politika, vagy az anyanyelv használatának korlátozása. Az agresszor tettét nem menti semmi. Attól kizárólag elhatárolódni lehet, méghozzá a leghatározottabban és minden területen.

Lehet persze leszarni mindent, ahogy Bayer Zsolt teszi, amikor szembesíteni akarják korábbi nyilatkozatával, hogy tudniillik a hülye is látja, hogy Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát. Bencsik András legalább belátta, hogy tévedtek. Van ilyen – mondta, és tényleg van. Szabadságunkban áll ez is, de illik belátni, ahogyan ő is tette. Bayer azonban úgy tűnik, az összes díjával és elismerésével együtt menthetetlen. Ahogy lehet takaródzni Trumppal is, aki kemény, okos és az országát szerető embernek tartja Orbánt. Tőle van ez a mondat is: „A közelgő április választások kapcsán már most maradéktalan és teljes támogatásomról biztosítom.” Hurrá! Kitehetjük az ablakba. Azt azért annyira szeretném megkérdezni tőle, mit is ért ezeken a szavakon. Nyilván gesztus Orbán gesztusára, aki korábban szintén maradéktalan és teljes támogatásáról biztosította Trumpot. Üres lózungok. Bár az eredményük is hasonló volna.

Milyen jövőképet fest az a békemenet, amelynek arca Pataky Attila, Bayer Zsolt, Győzike, s a pólójukon Orbánt mint Európa vezetőjét feltüntető emberek? Ki akar egy ilyen tömeghez tartozni. És félreértés ne essék, a legkevésbé sem Győzikével van a baj, hanem azokkal, akik vele akarnak tömegeket megnyerni. Meg a tömegekkel, akik Győzikével megnyerhetők. Mára sikerült elérni, hogy lengyel barátaink sem özönlenek Orbán rendezvényeire. Ügyes stratégiai húzás volt tőle annak idején idecsábítani őket. Ma azonban a távolmaradásukat kell értelmeznünk. Azt, hogy a V4-ek olyan régi és új kapcsolatrendszereket építenek ki, amelyekben Magyarországnak nem jut hely. Azt, hogy Putyin utolsó csatlósainak egyikeként a magyar miniszterelnök nincs ott az ostromlott Kijevben a lengyel, a cseh és a szlovén miniszterelnök mellett. Ezt kell megértenünk, amikor ráfordulunk az április 3-hoz vezető célegyenesre.

Sokan sokféle oppozícióval írták már le a 2022-es országgyűlési választások tétjét. Kelet és nyugat, jó és rossz, Európa és az orosz befolyásoltsági övezet stb. között kell választatunk. A határt megjárt barátomtól hallom, hogy az állami jelenlét ott kimerül abban, hogy a politikusok érkezésekor a kamerák közeléből eltessékelik a civileket, ne zavarják őket a fotózkodásban. Azokat a civileket, akik nélkül egyszerűen összeomlana a hozzánk érkezők segítése. Arról olvasok, hogy hétfőn 40 menekült ukrán család fordult vissza a határról, mert nem kaptak megfelelő ellátást. Ha mindez valóban így van, akkor április 3-án szerintem választanunk a fent felsoroltakkal szemben a további szégyen és Magyarország valódi arcának visszaszerzése között kell.

Képek forrása: nyugat.hu / euronews.com / 444.hu