Csak remélni tudom, hogy Bencsik András nem tekinti magát az ’56-os hagyományok örökösének. Azt pedig különösen, hogy a pesti srácok teremtette tradíció folytatójaként sem gondol magára.

Ez se Bencsiknek, se a pesti srácoknak, se Magyarországnak nem tenne jót. Már, ha ilyen alakok formálnának jogot arra, hogy – a tradíció természetétől függetlenül – valamilyen hagyományt, vagy egyálalán, bármit képviseljenek. A legjobb talán az volna, ha saját zavaros eszméik börtönébe zárva élnék az életüket, és soha nem állnának a nyilvánosság elé. Egy főszerkesztő esetében persze megértem, hogy ez nehezen megoldható.

Történt ugye, hogy Afganisztánban a talibán a nemzetközi haderők kivonulását követően – Bencsik kedvéért maradva a magyar történelemből származó példáknál – nagyjából úgy vette át a hatalmat, ahogy a török janicsárok harc nélkül sétáltak be Budára, azt követően, hogy a várat ostromló Habsburgokat előzetesen elzavarták. A főváros elfoglalásának idején Izabella királyné, Szapolyai János özvegye, a fiával, s a várvédő magyar katonaság egy részével zaccos török kávét kortyolgatott Szulejmán táborában. Jó, tudom, ez a párhuzam is legalább annyira sántít, mint Bencsiké, s hogy így esett-e, vagy sem, tudja az ördög. Fel is csak azért idézem, mert annyira jó a sztori, hogy hallgatni is, mesélni is élvezetes. Na, most aztán lehet verni a tamtamot, hogy ez a liberálbolsisorosistamelegzsidó még Buda elestének is képes örülni. Természetesen nem így van.

Visszatérve Bencsik szellemi sziporkájához nézzük először azt, hogy miképp érvel az „olyanok a tálibok, mint a pesti srácok” hasonlat mellett. A válasz egyszerű. Sehogy. Kinyilatkoztat, ahogy újabban konzervatív körökben szokás. Mert lássuk be, az nem érv, hogy Amerika és a művelt nyugat újfent hülyét csinált magából. Ahogy az sem, hogy a negyvenmilliós Afganisztán túlnyomó többsége most piszkosul jól érzi magát a bőrében. Kíváncsi volnék, milyen eredményt hozna egy afgán nemzeti konzultáció, különös tekintettel a női válaszadókra. Valódi érvnek a tálib/pesti srácok párhuzamra nyilván az a lista is aligha tekinthető, amelyet hangyaszorgalommal állított össze, s amely azokat az országokat veszi számba, ahová szerinte az USA sikertelenül próbálta exportálni a liberális demokráciát.

Bencsik tehát úgy véli, az USA nemzetközi katonai jelenlétének legfőbb célja a liberális demokrácia terjesztése. Három szó erejéig had’ érjem be magam is egy kinyilatkoztatással: egy nagy túrót. Ezt is csak azért teszem, hogy érzékeltessem, egy ilyen beszélgetés az eltorzult média kormánypárti oldalán mennyire rabja a rezsim narratívájának. Látszólag ugyan a legjelentősebb világpolitikai eseményről van szó, ám tulajdonképpen a saját tematikájukat és szókészletüket böfögik fel újra, meg újra, függetlenül attól, hogy van-e értelme pesti srácokról és liberális demokráciáról hadoválni. Természetesen ezeknek a bejáratott mondatoknak semmi közük az afganisztáni eseményekhez, azokkal teljes mértékben összevethetetlenek.

De hogy nem mondhassa senki, hogy magam is érvek nélkül akarom lesöpörni az asztalról Bencsik bon mot-jait, vessünk egy pillantást erre a pesti srácos párhuzamra. A szovjet befolyást képviselő hatalommal való szembefordulás tekintetében Magyarország az ’56-os eseményeket megelőzően kimondva, kimondatlanul viszonylag egységes lehetett, eltekintve persze a hatalommal együtt járó kiváltságokat élvezők sokaságától – érdemes megjegyezni itt, hogy ez ma sincs másképp. Afganisztánban azonban összehasonlíthatatlanul más a helyzet. Csak egy apróság: a városi és a vidéki lakosság aránya ott jelenleg nagyságrendileg 30-70 % körül van (pont fordítva, mint napjaink Magyarországán). Miért fontos ez?

Egyrészt azért, mert a talibán a vidéki törzsi társadalom értékrendjét képviseli, aminek az egyik legfontosabb eleme a mindennapi életre kiterjedő saría sajátos, leginkább talán az iszlám vahabita irányzatával rokonságot mutató értelmezése. Ez – tegyük hozzá, hogy a mi fogalmaink szerint, s alán Bencsik számára is – elfogadhatatlan következményekkel jár, nyomorúságot okozva mindenekelőtt a 70 %-ot kitevő vidéki lakosság számára. Másrészt – minden ellenkező fogadkozásuk ellenére – a hatalmukat részben a máktermesztés monopolizálásából finanszírozó tálib vezetők ezt a normarendszert fogják most érvényre juttatni a városokban is. A demokrácia kudarcos expanziójával szemben tehát ez a jövőkép, s az ezzel együtt járó emberi sorsok állnak.

Bencsik tehát azokat a tálibokat hasonlítja a pesti srácokhoz, s nevezi szabadságharcosoknak, akik a kábítószerbizniszből tarják fenn a hatalmukat. Akik jogi eljárás nélkül csonkolnak végtagokat. Akik a legdurvább módszerekkel, csírájában fojtanak el mindenféle női emancipációs törekvést. Akik kötelezővé teszik a szakállviselést. Akik nem hagyják a gyerekeket az utcán játszani. Akik tiltják a mozit, a zenét, a nyilvános éneklést. Akik a nőket nem engedik múzeumokba stb. Félreértés ne essék, nem maguk az afgán emberek ilyenek, hanem azok, akiknek érdekükben áll, hogy Afganisztán soha ne törhessen ki a feudális viszonyok közül. Ehhez egyebek mellett az oktatás totális hatalmi kontrollját gyakorolják. Talán kimondatlanul értelmezhető ez a párhuzam is, ahogy a szabadságvágyók menekülése is a Bencsik szerint szabadságharcos tálibok elől.

Képek forrása: Hír TV / blikk.hu / 10perc.hu / dw.com