Ha ma a méltóságról kellene szólnom, kizárólag a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatóiról beszélnék.

Ajjaj, nagyok a bajok. Most aztán megnézhetjük magunkat. Én nem is tudom, hová legyek a rémülettől.

Még mindig várni kell az amerikai választások eredményére.

Nekem egyre inkább úgy tűnik, a koronavírus lappangó üzemmódban kezdi beteggé tenni a kormányzati kommunikációt.

Annyira jó lenne végre nevetni ezen az egészen.

Meghallgattam délelőtt a Színház- és Filmművészeti Egyetem sorozatában Kiss Csaba előadását az Oidipusz királyról. Nyugi, nem fogok se az előadónak az értelmezésben mutatott kétségtelen erényeiről, se Szophoklész hihetetlennek tetsző aktualitásáról, vagy a politikai áthallásokról beszámolót tartani. Egyetlen megjegyzésre szeretnék csupán kiindulópontul hivatkozni.

Dicshimnuszok zengenek arról, milyen magas szinten zajlik Magyarországon a járványkezelés.

Egy politikus sok féle módon tűnhet ki a szürkeségből. Az valószínű, igénye szinte az összesnek van arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.

Kezdetben talán gyerekes balhénak tűnt. Néhány hőzöngő fiatal magamutogatásának.

Hamarosan kitör az őszi szünet. Várták a gyerekek, várták a tanárok.