Azon gondolkodom, mi járhatott az Origo újságírójának fejében, amikor jól érzékelhető lelkesedéssel idézte cikkének címében Varga Judit Facebook-profiljának július 14-i bejegyzése élén pöffeszkedő, az antikvitást idéző fordulatot.

A magabiztosságnak a legkülönfélébb megjelenési formái vannak jelen a politikában.

Üde színfoltja a hazai közéletnek, hogy az olykor eszelősnek tetsző nemzeti konzultációs kérdéssorok legújabbikát – amely persze továbbra sem nélkülözi az abszurditást – immár kizárólag elektronikus formában lehet kitölteni.

Annyira jó lenne végre nevetni ezen az egészen.

Még valamikor szeptember közepe táján olvastam, hogy Romániában a szenátus nagy többséggel támogatott egy előterjesztést, amely szerint veszélyhelyzet idején a pedagógusok és egyetemi oktatók havonta 2.000 lej (kb. 150.000,- Ft) kockázati pótlékot kapnának, az oktatásban dolgozó többi alkalmazottnak…

Dúl a kis magyar feljelentgetősdi. Imádtuk történetileg is ezt a rongy műfajt, ám úgy tűnik, máig nem sikerült kinőni belőle. Különösen működik ez akkor, ha a törvénykezés még jogalappal is szolgál hozzá.

Most valami nagyon durva káromkodásnak kellene kitörnie belőlem. A dühnek utat kell találnia, különben belülről veti szét az embert. De szerintem nemcsak belőlem.

A Lánchíd budai hídfője. Politikai demonstráció. Dudaszó.

Tudják mi a jó a blogírásban? Ahogy leírom ezt az egyszerűnek tetsző kérdést, máris összetetté válik a dolog.

Ideje hozzászoknunk egy új beszédmódhoz.