Ajjaj, nagyok a bajok. Most aztán megnézhetjük magunkat. Én nem is tudom, hová legyek a rémülettől.
Ha NER-fun volnék, talán nyugodtabban nézhetném ezt a riasztó helyzetet. Akkor azért bízhatnék abban, hogy majd a góré megoldja. Én azonban betegesen a NER által lesajnált eszmék rabja vagyok. A kétségbeesés már-már a tudathasadás rémével fenyeget, hiszen az egyik szemem nevet az amerikai elnökválasztás eredménye okán, a másik viszont sír, mert egy olyan országban élek, amelynek erre a helyzetre nem volt, s talán a jelen pillanatban sincs terve.
Ezek a demokraták jól betettek nekünk. Halottnak tetették magukat. Mintha nem is léteznének. Egy illiberális demokrácia szemüvegén keresztül nézve erősen hanyatlónak tűntek. Olyan értékrendet képviselnek, amelyeket a mi eszmei és szellemi vezetőink szerint nincs ember, aki a 21. században Európa közepén támogatna. Átláthatóság? Fujj! Tolerancia? Fujj! Politikai korrektség? Fujj! Egyetemi autonómia? Fujj! Gender? Hányinger! Liberalizmus? Szóba se hozzák! Jogállamiság? Fujj, fujj, fujj, fujj! Nyitott társadalom? Maga a Sátán! Kukába mind! Soroljam még? Fujj!
Kicsit higgadtabban átolvasva a fenti listát, könnyű belátni, az Orbán-rezsim e felsorolás elemeit – persze kizárólag a mi érdekünkben – valamilyen perverz nemzeti konzultációra épülő konszenzusra hivatkozva, kivétel nélkül ki akarja iktatni az életünkből. Az A terv valami olyasmi lehetett, hogy Trump védőernyője alatt ezekre még annak ellenére sincs szükségünk, hogy az Unió országai erősen ragaszkodni látszanak hozzájuk. Erre most megesett az a csúfság, ami megesett.
A sors, a vakszerencse, sok tízmillió amerikai választó akarata, vagy nevezze mindenki, ahogy akarja, vette a bátorságot és szembe mert szállni Orbán vezér próféciájával. Hogy ebből mi lesz, ma még beláthatatlan. Félő, hogy a lehetséges forgatókönyvek elég gyorsan körvonalazódni fognak és sok örömre nem adnak majd okot. Ahogy nem Orbán volt az első, aki gratulált az új elnöknek, úgy – attól tartok – szintén nem Orbán lesz az első, akit Biden meghív magához egy diplomáciai vacsorára.
Aztán ott van a magyar Parlament bajszos cerberusa. Ő ugyancsak vakarhatja a füle tövét, hogy milyen újabb retorikai furkósbottal csapjon oda az eredményért lelkesedőknek. Hiába gondolt elégedetten a „semmi által homogenizált baloldali, libsi, komcsi neomarxista moslékkoalíció” szózuhatagra. Talán az Unió neki nem tetsző részére kívánt utalni vele. Mégis, adekvátabb módon az inkább egy bomló elme tünetegyütteseként értelmezhető. Erre most találhat ki valami még ennél is újabb durvaságot, hogy kinyilvánítsa véleményét e méltánytalan szituációról, bőszen keresve benne a magyar érdekek sérelmét.
A tisztánlátás érdekében azért meg ne feledkezzünk egy fontos összetevőről. Arról tudniillik, hogy a jó öreg Joe Bident nem más, mint az jó öreg filantróp, Soros György (is) támogatta. A kormányzati kommunikációból persze ez az aprócska „is” többnyire kimarad, s nekünk be kell érnünk annyival, hogy Soros. Még szerencse. Mert mi lenne velünk nélküle? Mire hivatkozhatna ez a gyökércsakrákig lenyúló kommunikáció, ha nem volna Soros György? Arra talán, hogy az embereknek elegük lett a trumpi politikai irracionalitásból? A végén valaki még párhuzamot vonna a hazai helyzettel.
S ha már Orbán ennyire hátat fordít a hanyatló nyugatnak, most, hogy Trump elkullog a játszótérről, ki marad neki? Putyin, akinek az egészségi állapotáról egészen furcsa hírek érkeznek? Lukasenka, aki elég komoly bajban van? İlham Əliyev Azerbajdzsánból? Vagy a török Recep Tayyip Erdoğan? Lassan egy kispályás focicsapat sem jön össze a haverokból.
Képek forrása: portfolio.hu / The Associated Press / napi.hu
