SZFE

Facebook Tweet Tetszik

2020. október 23. - Blogger Bob

Kezdetben talán gyerekes balhénak tűnt. Néhány hőzöngő fiatal magamutogatásának.

Mind a mai napig sokan hiszik így. Hogy ezek dolgozni nem akaró semmirekellők. Akiknek egyszerűen csak nagy a pofája. Tenni még nem tettek semmit, de követelőzni azt már tudnak. Hogy olyan dologba akarnak beleugatni, amihez semmi közük. S akadnak olyanok is – hallom, bármerre járok – akik szerint az ezredesnek már régen hívnia kellett volna a rendőröket, de akár a katonákat is, hogy jól kipofozzák a taknyosokat az intézmény állami tulajdonban lévő épületéből.

Mert hát ugye az épület nem az övék. A táblákért, a projektorokért, a tantermekért, a fűtés- és villanyszámláért, a takarításért, az oktatók és dolgozók béréért, de még a szaros internetelérésért sem ők dolgoztak meg. Ezt az egész, amúgy tök felesleges izét az állam finanszírozza egy alapítványon keresztül. A továbbiakban ráadásul dupla pénzen. De nekik ez sem elég. Hőzöngenek tovább. Még a nemzeti ünnepen is.

Igen, vannak sokan, akik így gondolkodnak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló eseményekről. Ők azok, akik jellemző módon, még ha rendelkeznek is diplomával, nem igazán értik, minek egyáltalán egy munkaalapú társadalomban felsőoktatás, kutatás, kultúra, művészeti képzés meg végképp. Ugyan kérem. Hiszen ezek csak pénzébe kerülnek az országnak, hasznot pedig egyáltalán nem hajtanak. A foci más. A FIFA ranglistáján öt helyet javítva már feljöttünk egészen a 47. helyre. Az azért nem semmi.

Ők azok, akik ha voltak is valamikor színházban, tanári felügyelet mellett, az osztállyal, kötelező jelleggel mentek. Persze aztán rendesen megszeppentek, amikor beléptek az addig nem látott falak közé, megpillantották a széksorokat, a széksorok között az egymást halkan köszöntő embereket, s önkéntelenül visszavettek ők is a hangerőből. Aztán, amikor elkezdődött az előadás, elnémultak, s tátott szájjal figyelték, ahogy Hamlet leszúrja Claudiust, a nézőtéri sötétséget kihasználva talán még egy könnycseppet is letöröltek titokban a szemükről, amikor Nemecsek meghalt, és nem tűnt annyira életidegennek Tiborc panasza sem, mint amikor Kovács Józsi dadogva felolvasta az órán.

Végül persze valahogy kijutottak az épületből. Megbeszélni az élményt alig tudták, s ma sem nagyon tudják, mert nincs hozzá nyelvük. Nem tanították meg nekik, mert az oktatáspolitikusok azt nem tartották fontosnak. Csak a szerzők neveit, a születési dátumokat, meg mindenféle hülye fogalmak definícióit bifláztatták be velük, amelyeket mára már régen elfelejtettek. Aha. Ott volt. Odatették. Nagyjából ennyit tudnak mondani egy ilyen élményről. A saját világukba visszatérve ostobán röhögtek jelmezeken, fegyvereken, hanghordozáson, s az volt a menő, aki nagyobb marhaságot tudott mondani. Mai felnőttként pedig persze, hogy feleslegesnek tartják mindezt, s nem értik, mennyiben érinti őket ez az egész eszelős cécó

Aztán vannak, akik pontosan értik, miről is van szó, de éveken, évtizedeken keresztül kirekesztettnek érezték magukat a művészet világából. Sértettek voltak, mert az ő értékrendjük – ha volt ilyen egyáltalán – nem köszönt vissza a kiállítások, a hangversenytermek, meg a színházak világából. Mivel restek voltak tevőlegesen is alakítani, akárcsak úgy is, hogy az igényeiket kimondtákták volna, kitalálták, hogy ők ki lettek szorítva a hazai kultúrából. Végül beleszerettek egy politikába, amely a sértettségükre apellált, s ma azért tartják veszélyesnek és elutasítandónak azt, ami az SZFE-n történik, mert ezt az őket felemelő, támogató politikát érzik veszélyben.

Nem veszik észre, hogy ez a politika az új szervezetekkel, intézményekkel, intézmények elüldözésével, a kiválasztottak támogatásával nem értük van, hanem kizárólag önmagáért. Vazallusai mindaddig teljes mellszélességgel állnak ki mellette, ameddig nem éri őket a saját személyükben csalódás. Amíg el nem marad egy közeli hozzátartozójuk műtéte. Amíg rá nem jönnek, hogy nem jutnak hozzá a négykomponensű influenza vakcinához. Amíg a gyerekük nem viszi haza az iskolából a fertőzést. Sértettségükből fakadó feltétlen rajongásukon a vezér iránt csak ilyenkor gondolkodnak el. Csak ilyenkor veszik észre – egyre többen –, hogy valami nagyon nincs rendben ebben a szépséges országban.

A határon túlról – még Vidnyánszkynál is gyorsabb tempóban –, szinte érthetetlen sebességgel a magyar kultúra megkerülhetetlen megmondóemberévé avanzsált PIM főnök, Demeter Szilárd az SZFE-vel kapcsolatban anarchiát méltóztatik emlegetni. Holott ezek a fiatalok eddig nem törtek össze üvegportálokat, nem gyújtottak fel se kukákat, se autókat, nem törtek be fenyegetően az MTV épületébe és rendőröket sem dobáltak betontömbökkel. Meggyőződésem, hogy ők ma sem fognak ilyet tenni. Ha csak egy pillanatig is elidőzne Demeter az általa használt kifejezés etimológiájánál, tudhatná, mekkora hülyeséget állít. Merthogy e művésznek készülő fiatalokat igenis egy eredendő, s egyben végső elv, ha tetszik arkhé (ἀρχή) kovácsolja össze, amely nélkül – attól tartok – ember nem is létezhet. Ez az arkhé pedig nem más, mint a szabadság iránti elkötelezettség.

Senki, még Demeter Szilárd sem mondhatja, hogy az SZFE diákjai és munkatársai anarchisták. Senki nem állíthatja ugyanis róluk, hogy nem rendelkeznek arkhéval (anarchia). Hiszen éppen az teszi mozgalmukat az egyetem falain túl is hitelessé, hogy a szabadságukért, a szabadság eszményéért küzdenek. Orbán tudja ezt, s látványosan nem tud vele mit kezdeni. Hasonló esetben egyszer már visszakoznia kellett. E mostani elhibázott lépését követően azonban visszavonulót egyelőre még nem mer, vagy nem akar fújni, de óvatosan lépdel, mintha tojáshéjon járna. A hangját sem hallani.

A tanköztársaság védelmezői nemcsak magukért harcolnak. Küzdenek azokért, akik támogatják őket. Ám harcolnak azokért is, akik egyelőre még nem veszik észre, hogy ez az egész róluk is szól. 1956. október 23-án ugyanez az arkhé fűtötte a műegyetemista fiatalokat, hogy aztán egy egész ország csatlakozzon hozzájuk. A szabadság kérdésében ugyanis nincs helye kompromisszumoknak. Bármely részével – tanszabadság, egyetemi autonómia – az egész vész el. A szabadság iránti elkötelezettség ott lesz ma is az SZFE délután fél 5-kor, a Műegyetem rakpartról induló demonstrációján is. Akinek fontos, ott találkozhat vele.