Aligha vonhatja kétségbe bárki, hogy Vidnyánszky Attila a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház élén valami nagyon fontosat hozott létre.
A részemről ez se nem üres udvariaskodás, se nem a későbbi szavaimat hitelesíteni hivatott stratégiai kijelentés. Úgy tűnik, a kultúrpolitika és a színházművészeti szakma – ha esetleg más-más okokból is – de egyaránt elismeri az ottani teljesítményét.
Munkája igazi misszió volt, mondhatnánk, amely a kisebbségi lét szempontjából meghatározó jelentőségű önazonosság képviseletében töltött be kiemelkedő szerepet. Mindeközben azonban ehhez egy markáns színházi nyelvet is megteremtett, melynek középpontjában a jelképek és a szimbólumok bírtak kitüntetett szereppel. És éppen Vidnyánszky szimbolikus gesztusrendszerek iránti érzékenysége helyezi különös fénytörésbe a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) kancellári beosztásával összefüggő legutóbbi eseményeket.
A dolog lényege látszólag mindössze ennyi: az SZFE kuratóriuma úgy döntött, hogy az egyetem gazdálkodásáért felelős kancellári poszton személycserét hajt végre. A 2015-ben kinevezett, majd 2017-ben ismét bizalmat kapott Vonderviszt Lajos helyére Szarka Gábor került. Kancellárt ilyen-olyan okból már más felsőoktatási intézményben is leváltottak. Ezekre a történésekre rendesen azért kapja fel a fejét a közvélemény, mert a jelenleg dolgozó kancellárokat kivétel nélkül a jelenlegi rezsim ültette a székébe, amikor gyámság alá helyezte a hazai állami felsőoktatás egészét. Igy aztán mindig is élénk érdeklődésre számíthat, ha e Fideszhez közeli katonák közül valamelyik körül váratlanul elfogy a levegő, s útilaput kötnek a talpa alá.
Kérdés, hogy most is valami hasonló esetről van-e szó? A kancellárok közül az, aki ezt fontosnak tartja, általában igyekszik normális munkakapcsolatot kialakítani a gondjaira bízott intézménnyel, annak vezetésével. A fizetések megvonásával való fenyegetőzés például nyilván nem tartozik a jó munkakapcsolat kialakítását célzó tipikus eljárások közé. Úgy hírlik viszont, hogy Vonderviszt Lajosnak a körülményekhez képest tényleg normális volt a kapcsolatoka mind az SZFE oktatóival és dolgozóival, mind pedig a hallgatókkal. A hatalom kirendelt embereként ezt kizárólag kemény munkával lehet elérni.
Az alkalmasságával, illetve a felsőoktatás-politika iránti lojalitásával aligha lehetett probléma, hiszen ellenkező esetben szóba se jöhetett volna a 2017-es hosszabbítás. Arról sincs hír, hogy bármi törvénybe ütközőt követett volna el. Így aztán leváltásának hátterében talán más okok húzódnak meg. A váltás mögött rejlő valódi szándék talán nem is Vonderviszt eltávolítása volt. A magam részéről ennél sokkal hangsúlyosabbnak érzem Szarka Gábor helyzetbe hozatalát.
És itt jön képbe Vidnyánszky szimbolikus színház iránti érzékenysége. Ha vérbeli rendező – márpedig az – akkor nyilván nem tud kibújni a bőréből. Aktív pozícióhalmozóként mindvégig úgy jár el, mintha előadásokat rendezne. Szarka Gábor ezredes előbb gépesített lövész tiszt, később miniszteri kabinetfőnök és miniszteri biztos a Honvédelmi Minisztériumban. Ezután katonai attasé Párizsban, majd néhány vargabetűt követően a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kancellárja. Bizonyított eleget, ne vonjuk kétségbe.
Mégis, lehet akármilyen kiváló gazdasági szakember, tőlem lehet akár művészetpártoló humanista is, az alkalmatlanságát épp azzal bizonyította be, hogy a jelen helyzetben igent mondott erre a taszító felkérésre. Olyan tragikus vétség ez, amelyet az intézmény falai között tanítani kellene. Egyszer nyilván e vétség következményei is kézzelfoghatóvá válnak. Mondjuk akkor, amikor néhány év múlva szembe kell néznie önmagával.
Kinevezésében ugyanis nem a rátermettsége lehetett a legfőbb szempont. Vidnyánszky kiváló érzékkel nyúlt ahhoz az eszközhöz, amellyel egyszerre volt képes arcul csapni az autonómiájukért és szabadságukért küzdő diákokat és oktatókat, s ezzel egyidejűleg bornírt elégedettséget kiváltani Orbánékból. Utóbbiak feltehetően még mindig idétlenül röhögnének egy katona kinevezésén az SZFE élére, ha éppen nem várnának eléggé kellemetlen percek rájuk Brüsszelben.
Vidnyánszky életművének talán eddigi legteátrálisabb gesztusa volt ez a húzás. Mától lehet napiparancsokat kiadni, kiküldetéseket elrendelni, alegységeket létrehozni tanszékek helyett, vagy a büfé helyett hadtápot emlegetni. Szóval mindent lehet, ami összeegyezhetetlen bármilyen művészeti képzéssel. Korábban Beregszászon Vidnyánszky beleírta magát a magyar színháztörténetbe. Az utóbbi hetekben azonban visszavonhatatlanul írja ki magát onnan. Talán még nem érzékeli, de minden lépésével Fekete Ernő igazát támasztja alá: a háborút most megnyerheti, de száz év múlva nem az ő nevét viseli majd terem az SZFE-n.
Képek forrása: karpatalja.ma / pestisracok.hu / szinhaz.net / nive.hu / toochee.reblog.hu
