Fura ez, mert most szeretnék megszólítani mindenkit, aki megtisztel azzal, hogy követi ezt a blogot.

Egyre többet gondolok a csütörtöki műtétemre. Nem is tudom, mit várok tőle, vagy hogy miben reménykedem. Annyi bizonyos, jó volna, ha legalább a fizikai fájdalmaimnak végre valahára vége lenne.

Foglalkoztam már korábban Kásler Miklós miniszteri kinevezésével, s attól tartok még fogok is. Egyszerűen azért, mert az általa gondozott területek, illetve az ott folyó változások mindannyiunkat érintenek.

Az élet nap mint nap szolgál olyan eseményekkel, amelyek gondolkodásra, vagy éppen megszólalásra késztetik az embert.

Miközben a világ legyint arra, hogy Trump találkozik-e Kim Dzsongunnal, vagy sem, de komolyan aggódik Irán miatt a fokozódó közel-keleti válság okán, miközben az oroszok arra készülnek, hogy tíz év alatt 335 milliárd dollárt költenek majd fegyverkezésre (ez kb. 97.000 milliárd forint),

Új sport van kibontakozóban a hazai média-frontokon. A Nagy Nemzeti Kitiltósdi.

Van már új kormánya az országnak. A negyedik Orbán-kormány. Mondhatnánk, jóból is megárt a sok, de úgy tetszik, korai még azon töprengeni, 12 év után újabb 4 év sok, vagy kevés.

Évek óta úgy vagyok vele, ha valahol Alföldi-rendezést tűz műsorára egy színház, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy megnézzem.

Egy közjogi méltóságot illetlen dolog lebunkózni. Nem is teszem. Mondjuk az is bunkóság, ha a közjogi méltóság teszi ugyanezt bárkivel.

Meglehetősen unalmas már a szépemlékű Palik-üvöltés adaptációja a legkülönfélébb élethelyzetekre. Most mégis had’ éljek vele: hová tűnt Lázár János?