Foglalkoztam már korábban Kásler Miklós miniszteri kinevezésével, s attól tartok még fogok is. Egyszerűen azért, mert az általa gondozott területek, illetve az ott folyó változások mindannyiunkat érintenek.

Az elején annyit mindenképpen szeretnék tisztázni, hogy a miniszternek az Országos Onkológiai Intézetben elért eredményei vitathatatlan tiszteletet érdemelnek.

Más kérdés, mi tesz valakit alkalmassá arra, hogy miniszter legyen? Vagy hogy pontosítsunk egy paraszthajszálnyit: mi tesz ma Magyarországon alkalmassá valakit a miniszteri bársonyszékre? Nos, erre a kérdésre egyedül Orbán Viktortól kaphatnánk kompetens választ. Kívülről szemlélve a dolgot, talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, elsősorban a miniszterelnök elvárásainak kell megfelelni.
Furcsamód mindig azok tűnnek el váratlanul Orbán holdudvarából, akik a határozottság, és az autonóm gondolkodás jeleit mutatják. Ezzel nyilván nem vádolhatók teszem azt se Semjén Zsolt, se Szijjártó Péter miniszter urak. Ellenben Pokorni Zoltán, Navracsics Tibor, Szájer József, Seszták Miklós, Lázár János igen. Sőt, mivel a határozottság és az autonóm gondolkodás önmagában még nem feltétlenül tesz erényessé valakit, ide sorolhatjuk akár Deutsch Tamást is. El is tűntek szépen a süllyesztőben egytől egyig, s maradtak a – mivel kerülném a talpnyaló kifejezést, mondjuk így – lojalisták.

Egy ilyen felosztásból jószerivel két ember lóg ki. Az egyik a határozottság és az autonómia irányába. Pintér Sándor e tulajdonságok megléte ellenére maradhatott miniszter. A másik irányban pedig Balog Zoltán távozását furcsállhatjuk, hisz az ő odaadása és rajongása már-már semjéni méreteket öltött. Kegyvesztetté válását balladai homály lengi körül. Talán a kis híján kritikai hangúra sikeredett, Az idők jelei sorozat 2018-as, Újra néven nevezzük. Erények a közéletben című kiadványának a bemutatása okozhatta a vesztét. A más szervezetek mellett a kiadványt jegyző Professzorok Batthyány Köre mindenesetre egy Köszönjük című közleményt tett közzé az MTI-nél, melyben a volt miniszter személyét méltatják. Az egésznek volt valami mea culpa jellege.
Visszatérve az új miniszter, Kásler Miklós személyére, eddigi nyilatkozatai alapján úgy tűnik, a vezér elvárásainak minden tekintetben megfelel.

A Magyar Hírlapban megjelent interjúban nyomatékosan ad hálát elődjének, amiért olyan szilárd alapokat rakott le a minisztérium által gondozott területeken, hogy neki már csak az építkezéssel kell foglalkoznia. A folytonosság persze elengedhetetlenül fontos. Bármilyen törés azt jelezné, hogy valami hiba csúszott a gépezetbe, azaz Orbán nem tartotta elég erősen kezében a gyeplőt. Ettől azonban nem kell tartanunk, bevallani legalábbis soha nem fogják, ha valahol, valamikor légy került a levesbe. Kásler biztosan nem.

Az egészségügyben, úgy tűnik, jószerivel csak finomhangolásra van szükség. A plusz források bevonására megvan a szándék, sőt, a sürgősségi osztályokra jellemző zsúfoltság megszüntetésére is van koncepció. Utóbbira például az, hogy egy diszpécser jelleggel dolgozó szakember majd eldönti a fájdalmaktól meggyötörve betámolygó betegről, hogy sürgősségi eset, vagy sem, s ha nem, akkor majd jól elirányítja oda, ahova való. S mivel a Magyar Hírlap újságírójától alig várható el, hogy rákérdezzen arra, miképp látja elérhetőnek a miniszter teszem azt az orvosok elvándorlásának megállítását, az egészségügy kérdése nagyjából rendben is van.

Az emberminiszternek természetesen határozott álláspontja kell, legyen a kultúráról is. És lám, van is. Egyebek mellett az, hogy félig kihasználatlanul állnak fontos nemzeti intézmények, amelyeket újra kell éleszteni. Azért egy ilyen kijelentés után én a helyében óvatosan látogatnám meg az általa említett Széchényi Könyvtárat, a nagy közgyűjteményeket, az országos levéltárat (sic!) – 2012 óta Magyar Nemzeti Levéltár (Blogger Bob) –, vagy a Nemzeti Színházat. Utóbbiban Kásler szerint akár színészképzés is folyhatna. Micsoda zseniális ötlet?! Amúgy is kevés helyen van ilyen képzés Magyarországon. Csak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, meg Kaposváron, meg a különböző tanodákban, s persze olykor a színházak falai között is. Mindez a szerteágazó tevékenység, Kásler szerint, miért is ne, egy csúcsintézmény alá szervezve működne optimálisan. Mert a világ ma Magyarországon és más autokráciákban a centralizálásról szól. Minden mást felejtsünk el.

Aztán, hogy teljes legyen a kör, nyugodtak lehetünk a már amúgy is totálisan centralizált oktatást illetően is. A Nemzeti alaptanterv, ahogy az interjúból kiderül, úgy jó, ahogy van. A módszerekkel van baj csupán. „Minden életkorban más-más tanulási, tanítási módszert kellene alkalmazni a diákoknál, s ennek meg is vannak a szép magyar hagyományai.” A csuda vigye el, hogy eddig erre nem gondolt senki. Hol tarthatnánk, ha már hamarabb rájöttek volna erre a tanárképzésben és a közoktatásban? Akkor aztán elmehetnének a fenébe a PISA-eredményeikkel, és a Magyar Tudományos Akadémia, meg az a néhány akadékoskodó, nyilván liberálbolsevik közoktatási szakember is pattoghatna a lesújtó véleményével. Senkit nem érdekelne. Jó a NAT, csodás a NAT, éljen a NAT! Miért is kellene gyermekeinket felkészíteni gondolkodásra, pláne kritikai gondolkodásra? Miért kellene neki 21. századi kompetenciákra szert tenniük? Miért kellene az európai munkaerőpiacon boldogulniuk? Legjobb, ha kalandvágyból se mennek külföldre. Akkor nem látnak olyan dolgokat, amelyek csak felzaklatják őket. Álljanak csak helyt itthon!

Különben is, vannak nekünk saját hagyományaink. Például az, hogy „Magyarországon a gyermekvállalási kedv igen magas”. „Életképesek vagyunk.” Árpád atyánk óta „a magyarság megharmincszorozta magát”, s ezt egy nép sem tudta utánunk csinálni. A miniszter szavaiból úgy tűnik, mintha ez valami verseny volna. Másrészt én biztos műveletlen vagyok, de elképzelni nem tudom, hogy lehet az ilyet kiszámolni? Hogy hányan voltak ezeregyszáz éve szlovákok, csehek, románok, osztrákok, szlovének, horvátok, ukránok, ruszinok, olaszok, meg tudom is én kik, s hányan vannak most? Meg hogy ki volt közülük, s ki nem volt? Hogy ez a briliáns megharmincszorozódás, ha igaz, milyen összefüggésben áll az Árpádtól napjainkig tartó gyermekvállalási kedvvel és életképességgel, területfoglalásokkal, betelepítésekkel?

Mindazonáltal az interjú, s így nyilván az EMMI jövőbeli tevékenységének kulcsszava is az érték kifejezés. Értékorientáltság, alapértékek, értékőrzés, értékalapú – van egy olyan gyanúm, sokat fogjuk még hallani ezt a szómágiát. És ki ne értene egyet azzal, hogy egy kormányzás legyen értékalapú? Csak hát azt sem ártana tudni, hogy ki mit ért értéken? Addig viszont, biztos, ami biztos, célszerű elmondani egy imát az 55 éves Orbán Viktorért.

Képek forrás: nol.hu / sarvarvaros.hu / hvg.hu