Nyilván meg kellene tudnom indokolni, miért nem vagyok hajlandó a miniszterelnök évértékelőjével foglalkozni.

Belátom persze, amint leírom ezt a gondolatot, máris Orbán évértékelőjével foglalkozom. Ráadásul, amióta fut ez a blog – a mindenségit, már több, mint tíz éve, 2012. október 11. óta – valószínűleg minden alkalommal értékeltem az értékelőt. Ha végig böngészném e bejegyzéseket, attól tartok, meglehetősen lehangoló volna az ezek alapján kirajzolódó kép.

Most azonban még meghallgatni, vagy elolvasni sem akarom se a rögzített felvételeket, se a beszéd írott változatát. Sőt, a szöveg sajtóvisszhangjával sem szennyezem se magam, se tisztelt olvasóimat. Igen, úgy tűnik végképp elegem van Orbán agymenéseiből. Előttem mára tökéletesen hiteltelenné vált a személye. Nem is emlékszem, mondott-e az utóbbi tíz-tizenkét évben bármit, ami igaznak volna mondható, az igazság egy olyan fogalma értelmében, hogy az aktuális közlendőjét ne borította volna valami hamis és penetráns fideszes-keresztény-neres-nemzeti ideológiai máz.

Ha megfelelne is a valóságnak, hogy a felhőtlen égbolt csak azért kék, mert nem narancssárga, rosszallóan csóválnám a fejem, s azt mormolnám magam elé, lám, megint itt van. Még az igazságot se tudja úgy kimondani, hogy ne kellene közben elviselnünk ideológiai szimbólumkészletének túlterjeszkedését. Szinte biztosra veszem, hogy Benedek pápa ravatalának megtekintését követően még a La Bussolában, Ostiában sem tudta megrendelni aktuális osztrigáját politikai felhangok nélkül. Most jövünk a ravatalozóból, ezért a keresztény értékeket követő magyarok miniszterelnökeként a homár mellé ezúttal fekete kaviárt kérek, mert nálunk az a gyász színe. De csakis orosz legyen ám! Putyin tutira megorrolna, ha valami elcseszett, a most éppen demokrata többségű USA-ból származó halikrát fogyasztanék.

Pedig én oly őszintén szeretném, ha képviselve lennék a világban mint az összmagyarság elidegeníthetetlen része. De Orbán engem nem képvisel, inkább folyamatosan elidegenít. A magyar miniszterelnöknek nincs egyetlen mondata, nincs egy mozdulata, egy mosolya, vagy egy természetes emberi gesztusa, amelyben képes volnék önmagamra ismerni, vagy amelyet képes volnék úgy értelmezni, hogy tényleg nekem szól. Mert Orbán kizárólag megosztani tud. Megkülönböztetni, gyűlöletet kelteni magunk és mások iránt. Leszólni, becsmérelni, magát pedig felmagasztalni.

Igazi toxikus személyiség. Ahol megjelenik, ott nincs baráti összeborulás, egy irányba húzás, az erők összeadódása, nincs szinergia, hanem csakis romlás. Félreértés ne essék, oroszok, fehéroroszok, azeriek, kínaiak, törökök vagy türkök körében sincs. Őszinte szót Orbán környezetében sem érdemes keresni. Csúszunk lefelé mindenben. Mára jószerivel nincs olyan mutató, amely ennek az ellenkezőjét jelezné, feltéve persze, hogy a forrás független Orbántól. Olyan figura ő, amelyre a régi görögök a viszály istennője, Erisz alakjával szoktak utalni.

Ennyi évértékelő után lassan ott tartunk, hogy ez az alak – nem magát, hanem Magyarországot – kiírja a civilizált népek közösségéből. A diplomáciai nyafogásokból, okoskodásokból és rokokós finomkodásokból visszavezet bennünket valami animális, csakis az erőből, a dominanciából értő világba. És ezzel nemcsak az a baj, hogy Magyarországnak tizenhárom év után már annyi ereje sincs, mint egy fogát és tekintélyét vesztett, kivénhedt oroszlánnak, hanem az, hogy mi, a magyarok – meggyőződésem szerint jelentős – többsége nem ezt akartuk, nem erre szerződtünk. Egy értékelhetetlen teljesítmény öndicsérettől büdös értékelését pedig tényleg nincs értelme meghallgatni, se elolvasni, se beszélni róla.

Képek forrása: youtube.com / aragvi.hu / Antikensammlung Berlin / spectator.sme.sk