Lassan, szinte tyúklépésben araszolgatunk a tavasz felé. Várjuk, hogy az éjszakai fagyok engedjenek a szorításukból, s átadják helyüket a virágba boruló fáknak.
Olyan remény ez, amelynek beteljesülése mindig lassabban érkezik el, mint ahogy szeretnénk, de hogy elérkezik, abban biztosak lehetünk. Mivel nagyon akarjuk, olyankor is elhisszük, hogy már itt van, amikor még csak néhány napra mutatja meg magát, de aztán visszahúzódik, a mínuszok pedig komoly pusztítást végeznek a gyümölcsösökben. Legtöbbször a május az, amely visszavonhatatlanná teszi a megújulást a zord idők fölött.
Lesz tavasz ebben az évben, és lesz 2024-ben is. Nem figyeltem, mit jeleztek idén a mackók, egyelőre alig észlelni némi mocorgást. Pedig jöhetne már valami jel. Belátom, jó távolról indítom ezt a gondolatmenetet, de valahogy olyan melankolikus ez a mai reggel. A blogírásban meg éppen az a jó, hogy nincs főszerkesztő, aki határidőkkel és karakterszámokkal cseszegetne. Így aztán ha az ember szeme ráesik a felkelő nap Dunáról visszatükröződő ragyogására, megengedheti magának azt a luxust, hogy elmélázzon kissé, s úgy húzza magára a képeket, mint valami pihepuha takarót.
Pedig a gondolat, amely egy brüsszeli fotó nyomán állt össze bennem, meglehetősen prózai. A fényképen az Európai Tanács ülésére látogató ukrán elnök látható ismert politikusok gyűrűjében, egyebek mellett a szélsőjobboldali Giorgia Meloni társaságában, akinek személyében Orbán Viktor erős szövetségest remélt magának. Kicsit balra e csoporttól kattogó fényképezőgépek hada. A háttérben pedig, az ülésterem széksorainak karéjában magányos férfi ül. Magyarország miniszterelnöke.
Zseniálisan elkapott pillanat. S egyben végtelenül fájó is. Tökéletesen ábrázolja azt a helyzetet, amelybe a rezsim tébolyult politikája sodorta ezt az országot. A fotó magáért beszél. Nincs nagyon mit magyarázni rajta. Amikor pár napja azt a videot láttam, amelyen a bevonuló Zelenszkijt tapssal köszöntik az Unió vezetői, miközben a magyar miniszterelnök kényszeresen a cipője orrát vizslatja, még szégyent éreztem. Hiszen akárhogy is, Orbán bennünket képvisel. Ezt a fotót látva azonban szánalom és mérhetetlen szomorúság vett erőt rajtam. Talán részben ebből táplálkozik ez a reggeli, tavaszváró melankólia.
Ugyanakkor ez a kép juttatta eszembe azt is, hogy bizony nagyon itt volna az ideje az újbóli nekibuzdulásnak. 2024 májusában önkormányzati és európai parlamenti választások lesznek, ami a 2026-os országgyűlési választások előszobája. Vona Gábor ugyan már 2019-ben arról beszélt, hogy Orbán hatalmát belülről nem lehet megdönteni, s ennek a – Magyarország szempontjából tragikus, már-már apokalipszissel felérő – gondolatnak azóta is számos képviselője van. Feladni azonban a reménytelennek tetsző vállalásokat sem szabad. Igaz, az ellenzék jószerivel továbbra is a 2022-ben szerzett sebeit nyalogatja, miközben legalább annyira padlón van, mint a hétvégi fordulóban az Újpesttől a XIII. kerületi otthonában vereséget szenvedő Vasas NB I-es labdarúgó csapata. Ha jól számolom, még 39 pontot lehet gyűjteni. Van tehát remény a bennmaradásra. Ahogy arra is, hogy megőrizzük, vagy megtartsuk Magyarország helyét Európában. A valódi tét pedig a bennmaradás az Unióban.
Ehhez képest az LMP-s Ungár egyfajta orákulum módjára, felkészülés üzemmódban kinyilatkoztatja, hogy az összefogás halott. Gyurcsány részéről jön az intellektuális riposzt: az ellenzéki összefogás nem halott. Igaz, aktuális erőfeszítései mintha kizárólag arra irányulnának, hogy a 2022-es táborból minél több embert sikerüljön átcsábítani a DK-hoz. Mintha Orbán elzavarása helyett beérné a legerősebb ellenzéki párt víziójával. Egyedül a momentumos Donáth Anna szavaiban bukkan fel valami politikailag számottevő újszerűség. Mintha kizárólag ő venné észre, hogy itt nem Orbán eltávolítására kell összpontosítani. Olyan alternatívára van szükség, amely önmagában is megállja a helyét. Ez nyilván nehezebb, mint a rezsim ámokfutására mutogatni, s ahhoz képest meghatározni az ellenzéki pozíciókat. Erről az útról elégszer bebizonyosodott, hogy tényleg járhatatlan.
Az internetben az a jó, hogy bármikor képes meglepetést okozni. Ezúttal váratlanul egy 1969-es felvételt dobott fel, amelyen együtt látni Janis Joplint és Tom Jonest. Elég volt meghallgatnom ezt a jó 54 éves dalt, s az Orbán magányából ébredt melankólia és mélabú az első ütemek után azonnal szertefoszlott. Micsoda idők lehettek. Pintér arcáról – ha meghallgatná ős is – csak azért nem hervadna le a mosoly, mert szinte soha nem mosolyog. De őt megértem. Aki számára a fiatalság előtt a rend világa az üdvözítő út, nyilván nem tud mit kezdeni a szabadsággal. De hová és mivé lett az egykori szabadságharcos Orbán Viktor? Hogy fog visszagondolni ezekre az évekre hatvanpusztai magányában?
Képek forrása: create.vista.com / klubradio.hu / facebook.com / atlatszo.hu
