Egyre gyakrabban ébredek arra az éjszaka közepén, hogy csak el kellene költözni ebből a szegény, szerencsétlen Magyarországból. Annyian megteszik.

Százezrek fordítanak végleg hátat neki, s úgy tűnik, családpolitika ide, családpolitika oda, ide már születni se nagyon akarnak gyerekek. Olvasom, hogy a KSH adatai szerint tavaly októberben 9,6 millió volt az ország lakossága, s egyes becslések a század végéig akár további 3 milliós népességcsökkenést vizionálnak. Ilyenkor aztán hosszasan forgolódok az ágyban. Igen, talán leléphetnék én is, meglehet, meg is teszem valamikor, de azért a kutya mindenségit, ennek a nagy elvándorlási kedvnek csak van valami oka. Nem az okokat kellene megszüntetni.

Valahol nagyon el van baltázva ez a nemzeti nemzetpolitika. Szégyenteljes politikai elitünkben – mintha kizárólag őket látnám mosolyogni – én kétféle attitűd jelenlétét vélem felfedezni. A banda egyik részének, s ebben szinte biztos vagyok, fogalma sincs mi folyik körülötte. Piszkosul nem érti, hogy egy-egy igen vagy nem gomb megnyomásával mit tesz tönkre. Egyetlen pillanat alatt rombolja le több évtizedes közös erőfeszítéseink eredményeit, hogy aztán a következő másodpercben egy újabb frakcióhű, fegyelmezett voksolással magyarok tömegeinek jövőjét lehetetlenítse el. Kevés undorítóbb dolog van ennél, de egy azért feltétlenül akad. A másik attitűd.

Ennek képviselői azok, akik pontosan tudják, hogy mit tesznek tönkre, s mit akadályoznak meg. Ám e gazemberségek haszna fontosabb a számukra, mint az országot ezáltal érő veszteség. Ők a legnemzetibbek. Megfigyelheti bárki, minél nagyobb hasznot remél egy politikus az ámokfutásából, annál többször hagyja el száját a nemzeti jelző. Akik kevésbé gyarapodnak, többnyire csak bután hallgatnak, s nem nemzetiznek. Ugye szükségtelen jelezni, kik azok, akiknek a szájából úgy dől a nemzeti áradat, mint tikkasztó hőségben aratáskor cséplőgépből a gabonaszem.

Nemigen tudok mást írni, csak azt, amihez hozzányúlnak, az el****dik. A svédek és a finnek újabban állítólag csúnyákat mondanak rólunk. Erre mi beleállunk a NATO-csatlakozásuk késleltetésébe. Tudja mindenki, hogy előbb-utóbb ratifikáljuk a belépésüket, meg azt is, hogy azok a csúnyaságok, amiket mondanak rólunk, kivétel nélkül jogosak, s a mi érdekeinket szolgálná, ha nem tehetnének ránk ilyen megjegyzéseket. De nem. Mi egy darabig elgáncsoljuk őket, magunkra vonva az egész NATO rosszallását. Hogy fognak vajon ezután viszonyulni hozzánk, amikor mondjuk választaniuk kell, hogy Szlovákiában, vagy Magyarországon fektessék-e be a pénzüket?

Hathatósan vertük szét a V4-eket is. Petr Pavel cseh elnök már egyáltalán nem hisz a négy ország a szövetségében. Ebben szerinte nagy szerepet játszik a pályáját fiatal liberálisként kezdő Orbán 180 fokos fordulata. Én azt látom, ebben a pillanatban utálnak bennünket a V4-eken, az EU-n, a NATO-n, s lassan már az ENSZ-en belül is. Szóval ameddig a szem ellát, mindenhol. És ne jöjjön nekem senki a türkökkel. Ha nem volnék magyar, én is megvetéssel néznék egy olyan országra, amely annak ellenére nem hajlandó érdemben helyre rakni a közoktatását, hogy Eric Hanushek, a Stanfordról érkezett szakember szerint pusztán az, ha a PISA-méréseken minden magyar diák elérné az alapkészségek első szintjét, az számításai szerint a magyar GDP megduplázódását eredményezné! Érthető ugye? Az első szintet!

Hogy élhetnénk jószívvel egy olyan országban, amellyel kapcsolatban a nők elleni diszkrimináció felszámolását sürgető, 1979-ben Magyarország által is aláírt egyezmény működését vizsgáló ENSZ bizottság „rendkívül aggasztónak tartja azokat a visszafejlődést eredményező tendenciákat, amelyek az állampártnak a társadalmi nemi szerepekről (vagyis a genderről) való érdemi megnyilvánulásait mind a politikai, mind az oktatási mind a társadalmi színtérről kizárni igyekszik és a nemek egyenlőségét kizárólag olyan, a család koncepcióján alapuló keretezésben tárgyalja, amelyben a nők szerepét elsősorban feleségként és anyaként értelmezi.” A bizottsági jelentés tartalma mellett legalább annyira bántó, hogy az teljesen indokoltan használja az állampárt kifejezést. Megértük hát ezt is.

Eszembe jut a kanadai Justin Trudeau kormánya 2015-ből. A kormánytagok fele nő volt. De volt közöttük bevándorló, mozgássérült, vak, szikh, muszlim, ateista, meleg, Nobel-díjas kutató, paralimpia bajnok, inuit stb. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy sokan tartják vonzónak azt az országot. A társadalom egésze leképeződött abban a kormányban. Úgy őszintén, a miénk minek a tükörképét adja?

Képek forrása: MTI - Fischer Zoltán / agroinform.hu / index.hu - Geoff Robins / 24.hu