Na, most kezd igazán elegem lenni ebből az egészből. Úgy istenigazából.

Azt hiszem, Magyarország a normális hazáért folytatott küzdelemben végképp elesett.

Anglia déli részéről nézve valami sajátos akusztikája van minden hazai történésnek.

Lesznek itt bajok. Napok óta töröm a fejem azon, hogy kerülhetett egyáltalán képbe a pár napja beiktatott köztársasági elnök asszony.

22 fizikatanár, 25 kémiatanár. Ennyien jelentkeztek összesen az egész országban erre a két szakra.

Úgy tűnik, ez a mi Viktorunk már prófétának SEM válik be. Azaz had’ pontosítsak. Dehogy a mi Viktorunk. Mondjuk inkább úgy, hogy az övék. A NER-é.

Miközben remegve várjuk, hogy a jelenkorhoz az eddiginél hitelesebb módon átgondolt struktúrával megalakuljon az új magyar kormány, miközben mély együttérzéssel figyeljük az orosz-ukrán háború tragikus eseményeinek sorát, miközben egyre gyakrabban kell megmagyaráznunk, hogy Orbán politikájában nem…

Attól tartok, az orosz-ukrán háború kapcsán a kommunikációban valahol az elmebaj határán járunk. De talán nem is csak a kommunikációban, hiszen a rémségek jó része valóságos.

Tegnap feldobott egy írást a net. Nem kértem, nem kerestem rá, egyszer csak ott volt előttem a telefonomon.

Sűrűsödnek a dolgok rendesen. Gyanítom, ez így lesz még hosszú időn keresztül. Mára jutott legalább egy hétre való, ami hol közelebbről, hol távolabbról érinti a magyart.