Azt ugye tudjuk, hogy ízlések és pofonok különböznek, ami már önmagában bizonyítéka annak, mennyire színes eredendően a világ. Szóval, hogy nem egyszínű.

Na, most lett elegem mindenből. Abból, ahogy Orbán ország-világ előtt cinikusan a képünkbe vigyorog.

Utálom, ha szégyellnem kell magam, mert a magyar kormány a nagypolitikában olyan dolgokat művel, ami az én értékrendemmel, s meggyőződésem szerint rajtam kívül még több millió honfitársam értékrendjével, összeegyeztethetetlen.

Már nem tudom, miért húztam meg a Pintér Kati haját másodikos koromban. Gondolom, egyszerűen csak szerettem volna felhívni magamra a figyelmét.

Fura helyzetben vagyok. Szeretek úgy dolgozni, hogy a dolgok mélyére ások. Belemerülök valaminek a közepébe, aztán próbálok válaszolni arra a rengeteg kérdésre, ami szembe jön velem.

Őszintén szólva, ahányszor csak megszólal az ötös számú Fidesz párttagkönyv tulajdonosa, nekem azon nyomban hányingerem támad.

Olyan furcsa volt ez a visszafogott várakozással teli csend. Néha az volt a benyomásom, mintha lankadt volna a kormány figyelme.

Az ember alig győzi kapkodni a fejét. Úgy tűnik, bár igyekeznek kozmetikázni az eseményeket, Orbán tényleg hatalmas pofonba szaladt bele.

Szijjártó szája habzik. Csalást emleget.

Ennek is vége. Még egy utolsó koktél a korai lefekvés előtt, hisz hajnalban indulok vissza.