Utálom, ha szégyellnem kell magam, mert a magyar kormány a nagypolitikában olyan dolgokat művel, ami az én értékrendemmel, s meggyőződésem szerint rajtam kívül még több millió honfitársam értékrendjével, összeegyeztethetetlen.

A belpolitikában ilyennek tartom azt a végtelenül primitív marketinget a kirekesztő, ordas eszmék mellett, amely időről időre óriásplakátokról mond ellent mindennek, ami keresztényinek, egyáltalán erkölcsileg értelmezhetőnek tekinthető.
A külpolitikában ugyanezt látom abban a politikai értelemben ugyancsak primitívnek mondható dacban, amely szándékosan félremagyarázott magyar érdekekre hivatkozva fordul szembe az összes megoldást kereső közösségi kezdeményezéssel, olykor olyannal is, amely eredetileg tőlünk indult el, pusztán az e dacból besöpörhető hazai népszerűség növekedés kedvéért.

Ha ilyet tapasztalok, azzal vígasztalom magam, hogy Európa talán nem azonosítja Magyarországot a kormánnyal. Persze ez önbecsapás. Mondhatják az Unió parlamentjében, hogy miniszterelnök úr, ez a jelentés nem a magyarokat, hanem Önt és a kormánya tevékenységét ítéli el. A hétköznapi gondolkodásban mindez úgy csapódik le, hogy a magyarokkal valami megint nincs rendben. Ez azonban inkább mondható valamiféle elvont rosszérzésnek, mert a szégyen élei közösségi keretek között jótékonyan letompulnak.

Sokkal rosszabb, ha személyesen vagy jelen, s tapasztalod, hogyan formálódik a kép Magyarországról egy olyan külföldi gondolkodásában, aki valami képtelenséggel találja szemben magát. Már a nyáron megfordult a fejemben, hogy szóvá teszem azt a parkolási mizériát, amelybe Balatonfüreden botlottam. Imádom azt a várost. Mindaz összesűrűsödik benne, ami ezt az országot vonzóvá teheti. A természeti környezet tényleg lélegzetelállító, s mára ott a Balaton-parti vendéglátás is elfogadható színvonalon működik. Éppen ezért tűnt remek ötletnek a Budapesten rendezett vizes világbajnokság nyíltvízi számainak balatonfüredi lebonyolítása. A beindult infrastrukturális fejlesztések között egy mélygarázs megépítése is szerepelt. A határidők betartásával tudomásom szerint volt ugyan gond, de az lett volna a furcsa, ha nincs.

A nyáron személyesen győződhettem meg a végeredményről. Mit mondjak, nem voltam maradéktalanul boldog. Már azt furcsának találtam, hogy sehol nem láttam egyetlen sorompót sem. Szabadon gurultam le a parkoló szintre, s könnyedén találtam helyet a kocsinak. Épp azon tűnődtem, milyen módon kell majd itt fizetni, amikor egy kisebb embercsoport közepén megpillantottam egy szakállas, oldaltáskás férfit. Úgy nézett ki, mintha a hatvanas évek egyik parkolójegy-szedőjét felejtették volna itt. Élénken gesztikulált, szótagolva ejtette ki a szavakat, hogy a külföldiek megértsék. „Ott-kell-fi-zet-ni.” Igyekeztem kisegíteni láthatóan kétségbeejtő helyzetéből. Az instrukcióinak megfelelően elkísértem a nyaralókat az automatához, megmutattam, hogy kell készpénzzel jegyet váltani, s a maradék apróm erejéig a pénzváltásban is közreműködtem.

A végén az öreg odajött hozzám, s mosolyogva megköszönte a segítséget. Amikor megkérdeztem, miért nincs itt sorompós be- és kiléptetős rendszer, vagy hogy miért kellene nekem előre tudnom, mennyi ideig fogom jólérezni magam a városukban, csak legyintett, s fejcsóválva jegyezte meg, hogy a sorompókat is megspórolták a kivitelezők, ő pedig lassan megőrül, mert a máshoz szokott turistáknak szinte lehetetlen elmagyarázni, mit kellene tenniük, hogy a büntetést elkerüljék. Mivel mást nem tudtam tenni érte, együttérzésemről biztosítottam.

Azt a helyzetet azonban, amit tegnap tapasztaltam a Bazilika melletti automata parkolóban, a parkolóőr kedvessége sem menti. A sírás határán lévő, riadt angol turistákba botlottam. Amikor megkérdeztem tőlük, miben segíthetek, arról kezdtek panaszkodni, hogy nem tudják, miképp hozhatnák fel a parkolóból a bérelt kocsijukat. Ó, gondoltam, hát csak ez a baj? Örömmel segítek. Aztán körbeszaladt a tekintetem a művelethez szükséges technikai berendezéseken és információs feliratokon. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A magyar nyelvet nem beszélő turistaként valószínű, hogy én is sírógörcsöt kaptam volna.

Már az reményvesztetté teszi az ide látogatót, hogy fontosnak tetsző információkat kizárólag magyarul közölnek. Vajon mit kezd egy turista egy ilyen, láthatóan fenyegető felirattal?

A tartalmáról egyelőre nem is beszélve, milyen elgondolás vezérelhette a parkolóhely megálmodóit, amikor a főváros legfrekventáltabb részén nem teszik lehetővé a kártyás fizetést? Hát hol élünk?

S ha már nem lehet kártyával fizetni, mi az, hogy „Pénzváltás nincs?” A legtöbb kézimosónál megoldják az automata pénzváltást. Miért nem működik ez a Bazilika alatt? S ha már nincs pénzváltás, miért nem közlik ezt az információt idegen nyelveken? Ott állt ez a csapat angol a repülőtéren, vagy ki tudja hol frissen kapott húszezresekkel. Parkoló zsetont azonban – ilyet se hallottam még, mintha visszatértünk volna a tantusz használatához – legfeljebb 2000 Ft-os címlettel lehet vásárolni.

De már a bejáratnál is… Vajon mit érthetnek angol, cseh, lengyel, s világ egyéb részeiből érkező barátaink egy ilyen feliratból?

Miből kellene tudniuk, hogy ez itt a bejárat, miből, hogy a következő kapuhoz kell hajtani, miből, hogy a fehér vonalnál kell a zöld jelzésre várni és miből, hogy alkalmasint be kell hajtani? Komolyan, az eszem megáll. S mindennek a tetejében a parkolóhely alkalmazottja persze egyetlen világnyelven sem beszél. Nem ő tehet róla, hanem az, aki alkalmazza, hogy megoldhatatlan feladattal találja szemben magát, amikor angolul, vagy németül kérdezik. Ettől persze, hogy feszült. Persze, hogy elkezd bunkón viselkedni. Persze, hogy előbb-utóbb ingerült hangon fog beszélni azokkal a vendégekkel, akik láthatóan sok pénzt akarnak elkölteni Magyarországon, cserében viszont értelmezhető tájékoztatást, kedvességet és segítőkészséget várnak el. Tegyük hozzá, joggal.

Ha ezek a turisták hallották már, hogy akad velünk probléma a nagypolitikában, itt lenn, a föld alatt, a parkoló autók között, lassan kezd összecsiszolódni ez a kép a személyes tapasztalatukkal. Én pedig szégyellem magam azok helyett is, akik ezt a helyzetet előidézték. Alakul, formálódik a kép rólunk, magyarokról, a politikai arénákban, a médiában és itt, a mélygarázsban.

Képek forrása: wallme.hu / sorompo.aas.hu / funiq.hu / idegenvezetes.hu