Jobban belegondolva, mi csak ne panaszkodjunk. Az a tizenhat év, amit Orbán Viktor a magyar hatalmi hierarchia csúcsán miniszterelnökként eddig eltöltött, nem is annyira überelhetetlen.

Bőven van még mit behoznia – és lehetősége is van erre – mondjuk Vlagyimir Putyinnal szemben. Oroszország állócsillaga gyakorlatilag 1999 óta ragyog a keleti égbolton, hol miniszterelnökként, hol elnökként. A verseny közte és a mi versengőnk között persze teljes mértékben nyitott. Putyin addig fúrt-faragott a törvényi háttéren, hogy akár 2036-ig is maradhat a trónon, s lássuk be, a hasonló hatalomtechnikai megoldások és a halhatatlanság iránti vágy Orbántól sem áll távol.

A kérdés csak az, így tartja-e majd úri kedvük. Ebben a pillanatban erősen úgy tetszik, hogy igen. Megfutják ezt a maratont, életre-halálra, vagy legalábbis kifulladásig. Az élen persze a fehérorosz köztársasági elnök, Bátyka, azaz Aljakszand Lukasenka kocog. Azért a Bátyka névvel utaltam rá, mert nem lenne illő a másik megnevezésével előhozakodni. Ugyanis hívják őt Európa utolsó diktátorának is. Elég azonban visszapillantania a válla fölött, s könnyen észreveheti, hogy bizony ez a megnevezés nemcsak ízléstelen, de hamis is.. Közel sem ő az utolsó diktátor. S bár Lukasenka már eléggé kifulladóban van – előbb-utóbb csak elege lesz belőle a fehéroroszoknak –, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Bátyka sokkal inkább számít Putyin spanjának, mint a mi miniszterelnökünk. Ha ehhez hozzávesszük a Liu Shaolin Sándor körül kialakult, egyesek szerint tervezett lökdösődés keserű emlékét a téli olimpián, világossá válhat, hogy még ebben nagyfőnöki versenyfutásban is bármi megtörténhet.

Ahogy azonban elnézem Putyin egyre darabosabbá váló mozgását, azért – nem mintha ez kirobbanó örömöt jelentene ez a számomra – látok még esélyt arra, hogy végül Orbán húzza a legtovább. Nem is csak az válik egyre feltűnőbbé, hogy az orosz elnök izomzata mintha kezdene erősen elsavasodni, de úgy egészében is egyre inkább emlékeztet egy agyonbotoxolt, vasaltképű viaszfigurára Madame Tussauds panoptikumából. Mégis, ez talán a kisebbik baj. Mindenki úgy maszkírozza magát, ahogy jólesik. Az orosz férfiideálról pedig végképp keveset tudok.

A komolyabb bajok talán nem az arcon, hanem a koponyán belül vélelmezhetők. Még a legelvakultabb Putyin-gyűlölők se gondolhatják, hogy ennyi időn keresztül hatalmon maradhatott volna, ha nem rendelkezik a hatalomgyakorláshoz szükséges kompetenciákkal. A mögöttünk lévő két évtized során bennem az a vélemény formálódott meg vele kapcsolatban, hogy ő egy rideg racionalitást és cinikus haszonelvűséget képviselő, kiemelkedő stratégiai érzékkel rendelkező vezető, aki pontosan ismeri a tekintélyelvűségre épülő uralkodás minden csínját-bínját. Volt is hol kitanulnia mindezt. A KGB csak 1992-ben helyezte tartalékos állományba, alezredesi rendfokozattal, amit ott sem osztogatnak csak úgy.

S miközben elborzadva nézzük a napokban hozott döntéseinek következményeit bemutató képeket, nem árt felidézni azokat a borzalmak is, amelyek az ő miniszterelnökségének, illetve elnökségének időszakában történtek, s amelyeket szinte kivétel nélkül máig tisztázatlan kérdések övezik. A kezdetben alig létező népszerűségét a Csecsenföld elleni akciók és a dagesztáni háború növelték. Regnálásának idejére estek ugyanakkor az Anna Politkovszkaja, vagy az Alekszandr Litvinyenko elleni merényletek éppúgy, mint Alekszej Navalnij megmérgezése, majd bebörtönzése, hogy csak az ismertebb történéseket említsük. Bár Putyin érintettsége a felsoroltak egyikével sem igazolt, közvetve mégis hozzájárulnak egy keménykezű vezető képének megrajzolásához.

Putyin tehát, ha nem is zseni, ahogy azt a féleszű Trump jelentette ki róla a napokban, de érti a dolgát. Éppen ezért zűrös a szememben ez az egész orosz-ukrán háború. Szakértők hosszú nyilatkozatainak sorát hallgathatjuk reggeltől estig, számomra mégsem világos ez az egész. A Dombasz nyersanyagforrásai – ha igaz – elapadónak vannak. Autokraták narratívájában a határon túli kisebbségért való aggodalom legtöbbször megáll az üres süketelés szintjén. S most még itt van ez az atomarzenállal való fenyegetőzés is. Putyin mintha elveszítette volna a józan eszét. Képtelen vagyok felfogni, milyen hasznot remél ettől az egésztől. A rendszerváltás előtti NATO-határok helyreállítása egészen bizonyosan nem tartozik ezek közé.

Ugyanakkor, ahogy egyre mélyebbre sodródik a világ ebbe a konfliktusba, úgy válik egyre nagyobb szégyenné minden olyan korábbi kapcsolat, amely az orosz elnök hatalmát legitimálta. Ráadásul az elég egyszerű képlet – még a rezsicsökkentés hagymázas bűvöletében is –, hogy az orosz gázfüggőségtől megszabadulni kellett volna, nem pedig tovább erősíteni azt. Az atomenergia felhasználásához segítséget kérni is talán észszerűbb lett volna a közvetlen szövetségeseinktől, mint hosszú időre titkosított, zavaros feltételek mellett az oroszoktól. Ezeknek az ügyleteknek persze nyilván megvannak az árnyékban meghúzódó haszonélvezői. Ennél azonban sokkal súlyosabb következménynek érzem azt, amilyen helyzetbe Magyarország sodródott azáltal, hogy a demokratikus európai értékrend képviselői helyett azokkal az illiberális erőkkel paroláztunk, amelyek most magas fokú készültségbe helyezett atomarzenáljukkal az egész világunkat fenyegetik. Vajon ki tartja ezek után hitelesnek, ha most a lassú csárdás lépéseivel elkezdünk visszatáncolni Európa felé? És vajon számon kérik-e mindezt a választók tavasszal?

Képek forrása:  AFP - Sergei Supinsky / AFP - Alexey Nikolsky / 24.hu