Megmondom őszintén, én már-már jobban szimpatizálok a pedagógusok spontán szerveződő, lassan mozgalommá szélesedő polgári engedetlenségével, mint a szakszervezetek által életre hívott sztrájkkal.

A helyzet az, a hivatalos érdekvédelmi szervezetekben leginkább a hivatalosságuk zavar. Távol álljon tőlem, hogy ellenük beszéljek. Még nem fogytam ki teljesen a reményből. A szememben azonban minden alulról jövő kezdeményezés halála, ha egy centralizált, hierarchikus rendszerré áll össze, vezetéssel, költségvetéssel, meg a jó ég tudja mivel. A mélypont aztán az, amikor egy ilyen struktúra számonkérhetetlenné válik.

Egy szakszervezet mögé beállni sztrájkolni nem igazán követel nagy bátorság. Még akkor sem, ha nincs jogerős ítélet a demonstráció legitimitásához. Az persze mindig beszédes dolog, ahogy a kormány kommunikál egy szakszervezettel. Esetünkben elmondható, hogy a jelenlegi kormányzat magasról lesajnálja a közoktatás érdekvédelmi szervezeteit. Lesajnálja, mert megteheti. S azért teheti meg, mert az oktatás mögött meghúzódó társadalmi bázis és támogatottság ugyancsak gyengécske. Komoly elkötelezettségre legfeljebb az aktuálisan a közoktatásban érintett gyerekek szüleinek egy részétől lehet számítani.

A pedagógusok társadalmi megbecsülése a második világháborút megelőzően jóval magasabb szinten volt, mint akár napjainkban. A munkásosztály öntudatra ébredésével az „értelmiségi” kifejezés szitokszóvá vált. Önazonosságának fontos összetevője lett, hogy a fizikai dolgozó nem az a dologtalan naplopó, akinek tevékenysége semmi kézzel fogható produktumot nem állít elő. Az értelmiség jobban teszi, ha befogja a pofáját, s örül annak, ha megvan a mindennapi betevője, mert hát ugye az arra valót sem ő termeli meg. S akkor még nem beszéltünk a téli- és nyáriszünetekről, valamint a negyvenórás munkaidővel szembeállított heti huszonegynéhány órás munkahétről.

A magyar társadalom jelentős része manapság is ennek a – talán a Rákosi korszakban kialakult – tévképzetnek a fogja. A tudásalapúval szembeállított munkaalapú társadalom eszméjének ideológiai maszlaggal leöntött harsogása mellett ez persze aligha is lehetne másképp. Az, hogy a rendszerváltás óta a pedagógusokról kialakított kép cseppet sem vált árnyaltabbá, jórészt a mindenkori politikának, azon belül pedig magának az oktatáspolitikának volt köszönhető. Utóbbi inkompetenciájáról már számtalanszor írtam. Az EMMI puszta léte, az önálló egészségügyi és oktatásügyi szaktárcák hiánya pontosan árulkodik arról, milyen súllyal kezeli a rezsim ezeket a területeket.

Azt gondolom ugyanakkor, hogy e bevésődött társadalmi ítéletalkotásért a szakszervezeteket is jócskán terheli felelősség. Az a végtelen cinizmus, ahogy Kásler minisztériuma kezeli a pedagógusok próbálkozásait valóban arról árulkodik, hogy se a pedagógusokat, se az érdekvédelmi szervezeteiket nem veszik komolyan és nem tekintik valódi partnernek. Azok az üres szóvirágok, hogy szívesen tárgyalnak velük, hogy majd a választások után lehet szó béremelésről, hogy tartsák be a törvényeket, vagy hogy az akcióik balliberális politikai ármánykodások, pontosan annak a tünetei, hogy a pedagógus szakszervezeteket nem veszik semmibe. S ezért bizony az érdekvédők is felelősek. Évtizedek óta nem volt egyetlen keményebb fellépésük sem. Szűzlányként próbálnak a politika vad forgatagában táncolni. Márpedig aki dudás akar lenni… 1886. május 1-én Chicagoban volt egy közös akarat. Ennek az akaratnak az érvényesítéséért az emberek elmentek a falig. Őket akkor és ott senki nem tarthatta volna vissza a törvényességre hivatkozva.

Orbán rezsime látványosan nem érti a hasonló helyzeteket. Nem látja be, hogy a narratívájára jellemző cinizmussal valójában ő az, aki provokál, s történjen bármi, az fel fogja vetni a kormányzat felelősségét is. Márpedig az iskolai dolgozók akcióival most tényleg valami új kezdődött. Ahogy – s ez belátható időn belül ki fog derülni – a popkultúrát sem lehet állami támogatással társadalmiasítani, mert az minden tekintetben idegen a természetétől, úgy az elégedetlenséget sem lehet a végtelenségig a törvények szabta keretek között megzabolázni, mert az meg az elégedetlenség természetétől idegen. Nem tudom, nevezhető-e polgári engedetlenségnek az, ami a napokban egyre több iskolában zajlik. Minden tiszteletem ugyanakkor azé a bátorságé, amely – ha a törvény keretein kívül is – méltósággal, akár a saját egzisztenciáját kockáztatva is kifejezésre juttatja azt, hogy ez így nem mehet tovább. Az alapjogokat még egy illiberális társadalomban sem lehet lábbal tiporni. Az a törvény pedig, amely az alapjogok gyakorlását ellehetetleníti, rossz és a legkevésbé sem tiszteletre méltó. Szóval hajrá pedagógusok! Civilizált Magyarországot, amelyben mindenki megtalálja a helyét és boldogulását, csak veletek együtt lehet építeni.

Képek forrása: 444.hu / portfolio.hu / libcom.org / olkt.net