A tv képernyőjén a vezér keresztnevét skandálja a mámorban úszó tömeg. Ő pedig köszöni mindazoknak, akik imádkoztak értük és érte. Valami Magyarországon ezzel végleg véget ért. Nevezzük így, az ártatlanság kora.

Végtelenül leegyszerűsítve a tényeket, valami egészen fura szembenállássá csupaszult a mai országgyűlési választás látszólagos tétje.

Eddig bírtam. Ahogy ígértem, péntek óta itt a blogon semmi politika. De hát nyakunkon a vasárnap, s nyilván én is elmegyek szavazni.

Esküszöm, mintha otthon lennék. Csak épp nem így szeretnék otthon lenni Egyiptomban. Mérhetetlenül felháborít, ami ma történt velem.

Nem hiszem, hogy különösebben aggódott volna bárki azért, hogy megérkezem-e időben a célállomáshoz, mégis rögzítem: nem, ugyan nem érkeztem meg időben, de legalább megérkeztem.

A napokban számoltam be róla, mennyire elegem van mindenből. Ilyenkor az tűnik a legjobbnak, ha az ember kizökkenti magát a napi rutinból, s néhány napra eltávolodik a megszokott környezetétől.

Három dologból van nagyon elegem. Egyrészt a hazai egészségügyből, s az ezzel szerintem szorosan összefüggő állapotomból.

A rendszerváltás előtti pedagógia elég nehezen viselte a sokszínűséget. Legtöbb helyen addig gyötörték a bal kezes kölyköket, amíg át nem szoktatták őket arra, hogy írjanak, egyenek, és egyáltalán csináljanak minden egyebet azzal a kezükkel, amelyikkel egy tisztességes szocialista ember is teszi, azaz a jobbal. Politikai tartalma ekkor pusztán az egyformaságnak volt.

Rémes napom volt kedden. Nyilván mindenki számára ismerős, amikor rohangálsz reggeltől estig, rossz hírek érkeznek innen-onnan, milliónyi apróság tördeli darabokra az időd és valahogy semmi nem úgy sikerül, ahogy elképzelted.

Hétfőn este, Győr és Szombathely között jó ideig azon morfondíroztam, mennyivel jobb egy négysávoson 110-el suhanni a kiadós alvással csábító ágyam felé, mint annyi éven keresztül a kanyargós, s bizony életveszélyes 86-oson.