Beszéljünk úgy, ahogy Magyarország miniszterelnöke elérkezettnek tartja, megalkuvás és szemérmeskedés nélkül. Március 15-e valahogy mindig nagy vágyakat és reményeket ébreszt a magyarban. A vágyak többnyire őszinték, a remények legtöbbször csalfák.

Most akkor mi van? Az emberben egyre kavarognak a gondolatok. Persze, először a nagy klasszikus, A szarvasvadász jutott az eszembe, De Niro felejthetetlen, Oscar-díjjal is jutalmazott 1978-as alakításával.

Csak fekszem a kórházi ágyon, s bámulom némán a plafont. Unatkozom.

Kórház, 2. emelet, 217-es számú kórterem. Utókezelés. Nem is hangzik rosszul. Valami olyasmit sugall, hogy a terápia eredményes volt, a beteg él, csak még kell rajta bíbelődni ezt-azt.

Az állatvilágból közismert az a magatartásforma, amikor – hát, nem is tudom, mi volna itt a helyes megfogalmazás, talán ez – a gerincesek, szóval a halak, kétéltűek, hüllők és emlősök természetes méretüknél jóval nagyobbnak mutatják magukat.

A recept jó másfél-két éve adott. Egyértelmű, hogy egyetlen létező párt jelöltje sem képes ellenzéki oldalon garantálni a szükséges összefogást a kormányzó koalíció képviselőjével szemben.

Őszintén mondom, nem esik jól, de attól tartok, indítanom kell egy, "A hét leghülyébb politikai megnyilvánulása" című rovatot.

Mindjárt három. Araszolok a Lehel tér felé. A forgalom kezd sűrűsödni. Közeledik a délutáni csúcs. Várnak rám, sietek.

Esküszöm, nem értem magam. Valami baj lehet velem. Vagy tizenöt éve hallgatom mániákusan miniszterelnökök és pártvezérek évértékelő beszédeit.

Nézem ezt az idióta plakátot. Azon már nincs mit borongani, hogy kitalálói mit gondolnak rólunk, magyarokról.