Hétfőn este, Győr és Szombathely között jó ideig azon morfondíroztam, mennyivel jobb egy négysávoson 110-el suhanni a kiadós alvással csábító ágyam felé, mint annyi éven keresztül a kanyargós, s bizony életveszélyes 86-oson.
Aztán, ahogy fogytak a kilométerek, felötlött bennem, hogy hát egy frászt. Ésszerűtlen ez az egész, ahogy annyi minden Magyarországon. Nyilván nem ismerem a pontos definíciókat, de úgy rémlik, az autópálya minősítéshez itt nagyjából annyi hiányzik, hogy az elkészült útfelület mellett a leállósáv is le legyen aszfaltozva. Jó, valami nagyokos nyilván fel tudna még sorolni vagy ezer kritériumot, de ami igazán pénzbe kerül, az ez lehet. Szóval ne mondja már nekem senki, hogy örüljek ennek a 110 km/h-nak, amikor mehetnék legálisan 130-cal is, ha az utálatos uniós támogatás minden fillérje reális áron fordítódott volna erre az útra. Mert hogy útépítésben – a meglehetősen egyszerűnek mondható terepviszonyok ellenére – a legdrágább országok közé tartozunk, abban szinte biztos vagyok.
Gyors fejszámolás: a Győr-Szombathely szakasz kb. 110 km, azaz ideális esetben éppen egy óra alatt tudható le. 130 km/h-s sebességgel úgy 50 perc kellene hozzá, azaz nyernék 10 percet. Hogy ez sok, vagy kevés, mindenki ítélje meg maga. Nekem, aki olykor kényszeresen rohanok le Szombathelyre, mert van ebben a városban valami, ami ellenállhatatlanul vonz magához, nekem bizony sok. Nagyon is. De még ha valaki jelentéktelennek minősíti is ezt a 10 percet, akkor is mérhetetlenül bosszant, hogy egy paraszthajszál választ el bennünket az autópályától, a 130 km/h-tól. Mert bár építhet Mészáros Lőrinc 6000 férőhelyes lovasstadiont a legendásan szép Szalajka-völgy bejáratához, ma már akkor sem nyereg alatt puhítjuk a húst, és szeretünk gyorsan közlekedni. Nem, nem fogom feltenni azt a kérdést, hogy vajon hova vándoroltak azok a pénzek, amelyekből talán azt a fránya leállósávot is le lehetett volna aszfaltozni, de a tény az tény, ott „cammogtam” 110-zel, holott haladhattam volna jóval gyorsabban is.
Képek forrás: hvg.hu / 24.hu / 2060.blog.hu
Ma délután aztán kis kerülővel, Bécsen keresztül vitt vissza az utam Budapestre. Aki Szombathelyről igyekszik elérni az osztrák főváros központját, az bizony kénytelen áthaladni az újabban rettegett Favoriten városrészen. Eszembe nem jutott szándékosan áthajtani Lázár rémálmán, Bécs X. kerületén. Nem is azért hozom szóba, mert én ott megint kizárólag tisztaságot, békét, nyugalmat és olyan polgári jólétet tapasztaltam, amelyet ha a Békemenet busszal a magyar fővárosba felcipelt résztvevői egy hétig élvezhetnének a melange-ukat kortyoló bajszos osztrák férfiak és a fejkendős muszlim asszonyok között, talán soha nem akarnának Budapestre jönni egy Orbán-beszéd kedvéért, hogy az előre gondosan kiosztott táblákat magasra emeljék, s fáradozásuk fejében átvegyék a napidíjukat. Egyszerűen erre volt dolgom.
Ezt is inkább csak azért hozom szóba, mert Lázár bécsi beszámolója – amelyhez később oly szervilisen és simulékonyan kapcsolódott Deutsch Tamás brüsszeli apokaliptikus-víziója, mint Semjén Zsolt értő mosolya a miniszterelnök parlamenti felszólalásaihoz –, szóval a lázári végítélet bizonyára elkerülte az ún. Mercer-rangsor összeállítóinak figyelmét, amely szerint Bécs ismét a világ legélhetőbb városa lett. Immár 9. éve! Elég szar ügy.
Imádom Budapestet. Ott élek, amióta az eszemet tudom. Ám ettől még ebben a rangsorban Budapest a 76. helyet foglalja el. Igazából soha nem érdekeltek az ilyen kimutatások, bár ez a rangsor elég alaposnak tűnik. 231 várost hasonlít össze 31 kiemelt szempont, például az oktatás, a kultúra, a közlekedés, a közbiztonság, a lakáspiac, az egészségügy helyzete, a politikai stabilitás, vagy épp a környezet védelme alapján. Egyébként talán nincs is mit szégyellni azon a 76. helyen, hisz Budapest épp valahol az első harmad határán foglal helyet. Ne legyünk telhetetlenek. Mégis, szerencsésebb volna kicsit megfontoltabban, s főképp szerényebben gondolkodni, herr Lázár, mielőtt az ember elkezd hülyeségeket beszélni. Az meg már neveltetés és természetes intelligencia kérdése, hogy képesek vagyunk-e belátni, ha tévedtünk, esetleg ad absurdum még akár elnézést is kérni, ha megbántottunk valakit. Tudom, nehéz, de meg kellene próbálni.
Jócskán Bécs után, úgy Tatabánya környékén járhattam, amikor a zsörtölődésből a szó szoros értelmében kizökkentett egy kátyú, iszonyatos ütést mérve a lengéscsillapítómra. A nyelvem majdnem elharaptam. Igen, elértem az M1-esnek azt a bizonyos, teljes mértékben vállalhatatlan szakaszát. Jó hosszú szakasz. 100, 80, 60 km/h-ás sebességkorlátozások borzolják az idegrendszerem. Csak azt nem értem, mi a fészkes fenének fizetek én ezért a minősíthetetlen felületért úthasználati díjat? A tegnapi 110 km/h a 86-oson egyből európai sebességnek tűnt. Ami azonban itt tapasztalható, az elképesztő, felháborító, vérlázító stb. Igazából nincsenek szavak, amelyek leírhatnák a cammogás okozta bosszúságot.
És ne mondja nekem senki, hogy hisztis vagyok. Fizetek valamiért, a pénzemért azonban nem kapok semmit. Sőt, a komoly károk okozta anyagi veszteséget is csak erős összpontosítással érhetem el. Kezdjük azzal, hogy ilyen esetben, az a legkevesebb, hogy visszafizetik az úthasználati díjat, ahogy normális országban is visszafizetik a jegyár egy részét, ha késik egy vonat. Jó, nálunk is megteszik, ha képes vagy megküzdeni az adminisztrációval, ami felér egy kalandtúrával.
Visszatérve az autópályához, miért is fizetek én egy évre a kb. 1400 km-es hazai autópálya hálózatért 42.980 Ft-ot, amikor a Lázár által annyira lenézett és féltett Ausztriában 2200 km-ért 87 €-t, azaz úgy 27.000 Ft-ot kell fizetnem? Ha nem akarok infarktust kapni, itt, az ezer kátyú országában jobb, ha a pálya minőségét érintő összehasonlításokba nem is megyek bele. Ahogy abba se, hogy a mostanában szintén sokat kárhoztatott Németország közel 13.000 km-es (!) autópálya hálózatának használata személyautóknak mind a mai napig ingyenes. Az egyszerűség kedvéért, meg a felelős politikusok tisztánlátása érdekében, az ingyenes itt azt jelenti, hogy ha el szeretnék menni mondjuk Münchenből Nürnbergbe, akkor csak felhajtok az autópályára és egy kanyi vasat sem kell fizetnem.
Na persze, a költségek. Bizony, azok indokolhatják a magas használati díjakat. Nem tudom, világcsúcs-e, de épült már Magyarországon kilométerenként 3,8 milliárd Ft-ból autópálya Abony és Fegyvernek között !
Hogy ez sok, vagy kevés? Nos, sok. Nagyon sok. Egyes források szerint a szlovákok ennek harmadáért építtetnek autópályákat. Kutya legyek, ha a mi magas áraink hátterében nem Soros György áll. Az is igaz, hogy az Uniótól jött pénzügyi források valahogy mindig gyorsabban fogynak el, amire a „túlárazás” kifejezés nyilván nem magyarázat, hanem szómágia. A lehetséges okok között gondoltam még a hazánkat érő migrációs nyomásra, ám alattam a kocsi ekkor ismételten fájdalmasan felnyögött. Az egyik mély kátyút sajnos sehogy nem sikerült elkerülnöm.
Ha nem figyelek, a végén még úgy járok, mint pár évvel ezelőtt. A fővárosi kátyúk 6 alkalommal vágták ki a gumiabroncsomat. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a kárigényemet egyetlen egyszer sem sikerült érvényesíttetnem? Egyszerűen érthetetlen, hogy miközben nálunk fájdalmasan jobban működő országokat osztunk ki nap mint nap – még jó, hogy az ENSZ-nek nincs úthálózata – nálunk szép lassan megy tönkre egy csomó dolog. Kormányoktól függetlenül érthetetlen, hogy miért nem képes a főváros karbantartani a metró-, vagy az úthálózatát. Érthetetlen, hogy az M1-es miért csupán 2x2 sávos a mai napig. Aki csak egyszer elhajtott rajta Hegyeshalomig, tudhatja, hogy már régen nem bírja el a terhelést. Csak az ÁFA és a jövedéki adó jócskán meghaladja az üzemanyag árának 50 %-át. Ebből azért illene jobban működtetni a dolgokat. Már ha nem volnának az utaktól, meg az oktatástól, egészségügytől eltérő prioritások.
Annak idején az egyik kedvenc számítógépes játékom volt a Civilization. Mind a tervezői, mind használói tudták, hisz a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy megfelelő úthálózat nélkül egyetlen társadalom sem működhet jól. Velünk meg szórakoznak itt Tatabánya és Budapest között.
Képek forrása: hvg.hu / 24.hu / 2060.blog.hu
