A napokban számoltam be róla, mennyire elegem van mindenből. Ilyenkor az tűnik a legjobbnak, ha az ember kizökkenti magát a napi rutinból, s néhány napra eltávolodik a megszokott környezetétől.

Nincs is annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember ismeretlen utcákon, ismeretlen emberek között kóborol.

Itthon már ismered a házak falán az összes málló vakolat foltot, a felrúgott kukákat, a választási plakátokat, a derékban megtört közlekedési táblát és igen, vakon is eligazodsz a kátyúk között. Ezzel az „otthonossággal” csak egy a baj: pontosan tudod, hova vezetnek ezek a tájékozódási pontok. A legtöbb cél azonban cseppet sem vonzó, mivel vagy unalmas, rutinszerű dolgok várnak rád, vagy kifejezetten utált helyek irányába csábítanak.

S az emberek is. Az Úr valahogy úgy alkothatta meg az emberi szemet, hogy az egyedül a változatosságban leli örömét. Hiába teszi eléd reggelente a legkedvesebb mosolyát magára erőltetve titkárnőd a kávét, pontosan tudod, hogy tegnap óta eggyel megint több szarkaláb húzódik meg a szeme sarkában. Amikor belép hozzád egy vezető beosztású alkalmazott, félszeg mosolya azonnal leleplezi. Szólnia sem kell, már tudod, hogy nem készült el azzal a feladattal, amit még az előző nap bíztál rá. Amikor pedig dolga végeztével a takarítónő fáradt, szomorú mozdulattal veszi fel a kabátját, az a mozdulat minden szónál pontosabban meséli el, hogy a férje tegnap megint részegen ment haza, ő meg jobbhíján a gyerekek mellé bújva virrasztotta át az éjszakát.

Néha elegem van, s gyűlölöm, hogy minden annyira ismerős. Az utazás nemcsak élvezet. Nálam legtöbbször menekülés. Ahogy nézem a schwechati repülőtér egyik kávézójában ülve a lüktető tömeget, új élményeket, új arcokat keresek. Nem az igazi. Sokszor indultam már innen a világ különböző tájai felé. Kis túlzással ismerem minden zugát. Tudom, hol adják az ízlésemnek leginkább megfelelő kávét, tudom, hol tudom megvenni az útra a szokásos folyóiratot, tudom, melyik üzletben találok megoldást arra, ha elfelejtettem ajándékot venni az itthoniaknak. Szóval már nem igazán hoz lázba.

Maradnak az arcok. Lássuk, akad-e közöttük valami izgalmas. Úgy tűnik, időm van bőven. Az Air Cairo járata ma is jókora késéssel indul. Ez sem ismeretlen. Többször megjártam már velük.

Elég lazán kezelik a menetrendet. Itt ülök Európa egyik forgalmas, a legmodernebb technikával felszerelt repterén, s miközben a kávémat kortyolgatva azon mérgelődöm, hogy mi a francnak kellett nekem fél háromkor felkelnem, ha a tervezetthez képest jó három órával később indul a gépem, egy aprócska görög vasútállomás jut az eszembe. A vágányok mellett, az omladozó vakolatú fal tövében cserzett arcú öregek ültek, ahogy falun olykor-olykor még otthon is összeverődnek egy kis esti beszélgetésre. Menetrend sehol, csak egy fekete tábla, rajta krétával felírt helységnevek és időpontok. Az állomásfőnök néha megjelent, letörölte az indulási időpontot, majd felírt helyette egy újat. Senki nem sietett sehova. Annak ott volt hangulata. Ennek itt, a reptéren semmi. Csak a bosszúság, hogy már megint késni fogunk.

Szóval az arcok. Unalmamban azokat fürkészem, valami változatosságot keresve. Ám ugyanaz a bosszúság fog el, mint az irodában. Új arcokat akarok látni, de úgy tűnik, ismerem valamennyit. Azoknak az idős görögöknek a barázdáiban személyes élettörténetek húzódtak. Itt azonban mintha mindenki álarcot viselne. Felismerhetők, de nem személyiségek, hanem típusok. Mint az egykori görög színházi álarcok, vagy az arcfestés a tradicionális kínai színjátszásban.

Az ott egy üzletember. Az öltözetén látszik, meg azon, hogy mennyire komfortosan mozog. Nem először teszi meg az utat oda, ahova készül, s nyilván business classon fog utazni. Az útja jellemzően egy napos. Még ma visszarepül, vagy legfeljebb egy éjszakát tölt egy jobb szállodában, hogy a tárgyalás után kicsit kiengedje a gőzt.
A könyvesbolt elé kirakott könyveket egy húsz év körüli szőke lány lapozgatja, a hátán aprócska, színes hátizsákkal. Nem fog megvenni egyet sem. Diáklány lehet, aki talán Erasmus-program keretében utazik valahova, 3-4 hónapos részképzésre. Az olvasás az életéhez tartozik, de nem itt fog könyvet vásárolni. Még nincs tisztában azzal, milyen kiadások várnak rá, ezért vigyáz minden fillérre, amit otthonról kapott.

Forrás: viennaairport.com

Egy másik kávézóban egy asztalnál négy-öt fiatal hangoskodik. Fél hétre jár, de ők már dobozos Budweiser vedelnek. Piszkosul nem érdekli őket, hogy másokat esetleg zavar a harsányságuk. Kicsit testesek, de jól ápoltak, s a ruházatukon is látszik, hogy nem szűkölködnek. Valahogy minden mozdulatukból az sugárzik, úgy vélik, hogy övék a világ. Nem lepődnék meg, ha valamelyik New York-i járatra szállnának fel.

Kézen fogva ül egymás mellett egy fiatal pár. Látszik rajtuk, hogy csak egymással vannak elfoglalva. Ahogy meg tudom becsülni, két és fél percenként csókolják meg egymást. A lány csuklóján fehér szalag szerűség. Nem nehéz felismerni, hogy a menyasszonyi fátyol egy darabja. Nászutasok. Valami egzotikus tájra utazhatnak. Soha többé nem látom őket. Soha nem fogom megtudni, mi lesz abból a két és fél percenkénti csókolózásból. Némi szentimentalizmuson kapom magam, amikor arra gondolok, de jó lenne, ha nekik sikerülne.

Az indulási időpontokat böngészi egy középkorú pár. A férfi fekete hajú, sötétebb bőrű, az asszony fejét kendő fedi. Talán arra a gépre várnak, amelyikkel én is utazom. Eszembe jut annak a lánynak az esete, akire, s akinek az édesanyjára Csongrádon ráhívták a rendőrséget. A fodrásztól jövet kendővel védték a hajukat, nehogy az megázzon az esőben. Menekülteknek nézték őket. Ennyi elég volt, hogy rendőrt hívjanak. Szerencsére itt senki nem riasztja a biztonságiakat. Ez itt Európa. Nem bízom semmiféle elszámoltatásban. Csak azon tűnődöm, a lelkiismeretükkel – ha van nekik – el tudnak-e majd számolni azok, akik az emberi félelmekkel és tudatlansággal kufárkodva a gyűlölet magvait szórják el szerte a bezárkózott Magyarországon.

Megfogadtam, hogy az utazás ideje alatt megpróbálom elfelejteni a politikát. Már látom, nem lesz egyszerű. A reptér ismerős, a légitársaság késése ismerős, az arcok ismerősek, ahogy a reakcióim is azok. Én azonban most nagyon vágyom valami másra, valami szokatlanra. Az ég áldjon, Air Cairo, induljunk végre!

Képek forrása: MTI / uticelok.hu / ocsaitajhaz.blog.hu /viennaairport.com / Regős-Simon Betty