Egyre csak kapkodom a fejem. Őrültebbnél őrültebb dolgok történnek a világban, de mintha ezek között is a legőrültebbek a hazai közéletben fordulnának elő.
Nem is tudom, sírjak-e, vagy röhögjek azon, amit a magyar kül- és belpolitika művel az orosz-ukrán háború következményeivel kapcsolatban. Minden háború már önmagában is tragédia. Ugyanakkor minden háború a konfliktusba keveredett országok diplomáciai kudarca is egyben, amiért nem voltak képesek békés megoldást találni a problémáikra. Emellett a háború a nemzetközi politika kudarca is, amennyiben nem tudta elejét venni annak. Végül a háború kudarca bármely harmadik félnek, amely képtelen kompetens válaszokat adni a kialakult helyzetre, illetve eleve sérülékenynek mutatkozik egy instabil világpolitikai szituációban.
Azt hiszem, Magyarországgal éppen valami ilyesmi a helyzet. Nem néztem utána, más nemzeti valuták hogyan állnak a háború kirobbanása óta. Természetesen nem a Rubelre gondolok. De gondoljunk csak bele abba, hogy – ránézek – ebben a pillanatban az Euro 382,41 Ft-on áll! Túl azon, hogy ez aligha nevezhető normálisnak, jelzi, hogy hazugság volt minden, amit a magyar gazdaság sikertörténetéről évek óta zengedeznek. A bér- és nyugdíjemelés, a GDP-növekedés, az éveken keresztül alacsony infláció, az államháztartás hiányának óvatos csökkenése stb. hiába jeleznek bíztató tendenciákat, ha mindezek mellett a jövedelmünk egyre kevesebbet ér.
Lassan persze csak kiderül, hogy a bérek másutt is emelkednek, nemcsak Magyarországon. A GDP-t az Unión belül kifejezetten alacsonynak számító szintről viszonylag könnyű látványosan növelni EU-s támogatásokból megvalósuló beruházásoknak köszönhetően. Világossá válik továbbá az is, hogy a vonzóan mérsékelt átlaghoz képest az infláció épp ott nő a legintenzívebben, ahol az a legjobban fáj az átlagmagyarnak. Végül megtapasztalhatjuk azt is, hogy az államháztartás hiánya bármelyik „pillanatban” extrém módon elszabadulhat. Egyebek mellett épp ezek jellemzik a rossz gazdaságpolitikát, egyáltalán, a közösségi érdek helyett a kevesek gyarapodását előtérbe helyező pártpolitikai attitűdöt. Meg természetesen az, hogy a nemzeti valutát bármely váratlan esemény, mint például ez a mostani orosz-ukrán háború, szélsőségesen képes gyengíteni. Még hogy nekik Magyarország az első. Persze fújják tovább ezt a maszlagot reggeltől estig, akik pedig hisznek benne, azok minden személyes tapasztalatuk ellenére elhiszik.
Egy ilyen hazug narratíva aztán képes a legképtelenebb agyrémeket összehordani. Annak bölcs belátása helyett, hogy hazudtak éjjel és hazudtak nappal, vagy hogy ezt rendesen elkúrták – mert bizony elkúrták rendesen – olyan zagyvaságokkal állnak elő, mint Szijjártó Péter, aki szerint nem az orosz-ukrán háború hozott kit kellemetlen, kit sokkal inkább lehetetlen helyzetbe a Sberbankkal szemben megindult végelszámolásnak köszönhetően, hanem a brüsszeli szankciós politika. Mi más? Azon gondolkodom, mennyire kell zavarodottnak lenni egy elmének ahhoz, hogy ilyen sületlenségeket barkácsoljon össze.
S ezt még meg is tetézi azzal, hogy szerinte nincs jelentősége annak, visszaadja-e azt a kitüntetést, amelyet Putyin ítélt meg neki, s személyes jóbarátja, a III. világháborút emlegető Lavrov külügyminiszter tűzött ki a hajtókájára. „Átvettem Szergej Lavrov barátomtól, kollégámtól a ’Barátság’ kitüntetést…” – büszkélkedik Facebook-oldalán korábban a sokak szemében már akkor is, de mára végképp vállalhatatlannal. Gondoljunk bele, miket hallunk mostanában Putyintól és Lavrovtól. Nincs jelentősége, hogy visszaadja-e? Egy ilyen kijelentés Szijjártó szájából már önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy tökéletesen alkalmatlan a magyar diplomácia vezetésére. Beszédes, hogy Lavrovnak az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa előtt mondott beszéde alatt kb. száz diplomata hagyta el tegnap az üléstermet.
Ahogy beszédes az is, hogy a közép-európai rendszerváltás egyik motorjának számító egykori Charta 77 emberjogi mozgalom alapdokumentumát aláírók egy csoportja lemondásra szólította fel Milos Zeman cseh államfőt, mivel szerintük Putyin hosszas támogatásával társfelelőssé vált Oroszország Ukrajnával szembeni agressziójában. Hasonló logika mentén vetettem fel magam is korábban, hogy a jelenlegi helyzetért részben mindazok is felelősek, akik hozzájárultak az agresszor legitimálásához. A magyar miniszterelnök – a tisztesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az utóbbi időben – pontosan ilyen, legitimációs szerepet betöltő politikus volt Putyin számára. Persze volt idő, amikor némiképp hasonló szituációban egészen másképp gondolkodott – oly sok mellett – erről a kérdésről is. Orbán 2008-as álláspontjáról remek összeállítás olvasható itt.
A chartások szerint Zeman viszonya Putyinhoz helyrehozhatatlan vétek, amivel alapjaiban tagadta meg a cseh állam alkotmányos, demokratikus és humanitárius elveit. Így vált szerintük társfelelősévé a jelenlegi konfliktusnak. Attól tartok, bőven vannak Putyin talpnyalói között olyanok, akiknek nevét nyugodt lelkiismerettel gondolhatjuk oda Zemané mellé. S az érintettek számára, legyen ez bármennyire kínos is, itt volna az ideje a szembenézésnek önmagukkal. E szembenézés következménye pedig aligha lehet enyhébb, mint amit a chartások javasolnak. Hacsak végképp el nem feledkeztek arról, milyen elveket követve vágtak neki a rendszerváltásnak.
Képek forrása: portfolio.hu / facebook.com/szijjarto.peter.official / Facebook-Orbán Viktor
