Valahogy nem vagyok képes elhinni az EMMI magyarázkodását a színházakat érintő legújabb őrület kapcsán.

A hamarosan az Országgyűlés elé kerülő javaslat elfogadása esetén „… nemhogy csökkennes az önkormányzatok önállósága ezen a téren, hanem nő.” Na ja. Nyilván azért nem hiszek nekik, mert – az én szememben legalábbis – hiteltelen ez az egész mamut-minisztérium, élén a vezetőjével, Kásler sámánnal, s szinte minden eddigi intézkedésével.

Ez a minisztérium olyan, akár az állatorvosi ló. Szinte minden elemében beteg, s hogy teljes legyen a képzavar, működése ezer sebtől vérzik. Létezése azonban, ha másra nem is, arra mindenképpen jó, hogy megvilágítsa kormányunk, s a vezér kultúrához, oktatáshoz, tudományhoz és egészségügyhöz való viszonyát. Ezek jutottak kapásból eszembe, no meg persze a sport, amikor le akartam írni, hogy ez így együtt sok. Hogy ez így, ebben a formában, ezzel a feladattömeggel működésképtelenné teszi a működést. Aztán rákerestem a wikipedián az EMMI címszóra, hogy nem felejtettem-e ki valamit. Megdöbbentem. Túl azon, hogy az oldal erős frissítésre szorul, az időszerűtlenné vált feladatok ellenére is iszonyatosan hosszú a felsorolás. Az EMMI felel ugyanis:

1. a családpolitikáért,
2. az egészségbiztosításért,
3. az egészségfejlesztési és betegségmegelőzési feladatokért,
4. az egészségügyért,
5. a foglalkoztatási rehabilitációért,
6. a gyermek- és ifjúságpolitikáért,
7. a gyermekek és az ifjúság védelméért,
8. a kábítószer-megelőzésért és kábítószerügyi koordinációs feladatokért,
9. az oktatásért, ennek keretében a közoktatásért, a felsőoktatásért, az iskolai nevelés-oktatás szakképesítés megszerzésére felkészítő szakaszáért,
10. a kultúráért,
11. a sportpolitikáért,
12. a szociál- és nyugdíjpolitikáért,
13. a társadalmi esélyegyenlőség előmozdítása keretében különösen a fogyatékos és megváltozott munkaképességű személyek esélyegyenlőségének, valamint a nők és férfiak esélyegyenlőségének előmozdításáért, és
14. a tudománypolitika koordinációjáért.

Orbánnak ennyit érnek az emberi erőforrások. Szuszakoljuk be az érintett területeket egy nagy zsákba, jól rázzuk össze őket, s aztán lehet a nagy kavarodásban bármivel etetni a népet. Olyanokkal, hogy milyen irgalmatlan pénzt költünk az emberi erőforrásokra. Tényleg sokat. De ki látja át egy ilyen zűrzavarban, hogy mennyi az annyi? Hogy mennyi megy sportra, oktatásra, tudományra, családvédelemre, s még a jó ég tudja, mire, s hogy mindez GDP-arányosan csökkenő, vagy növekvő tendenciát mutat-e, hogy az állam miért ad négyszeres pénzt az egyházi oktatási intézményeknek a sajátjai, azaz az államiakhoz képest, stb., stb., stb.? Nekem meggyőződésem, hogy egy az ország, amely nem szentel külön minisztériumot, s a kormányban a terület érdekeit hitelesen érvényesíteni képes minisztert az egészségügynek, az nem veszi komolyan az egészségügyet. Ugyanígy az az ország, amely nem tartja fontosnak egy önálló oktatási és kulturális minisztérium felállítását, az nem veszi komolyan az oktatást és a kultúrát, és nem is érti e területek társadalmi hatását és jelentőségét.

Ráadásul e minisztérium élén – amely azért feladataiból szép lassan kiürülőben van, csak az nem világos, hogy akkor miért nem lehet belátni e koncepció kudarcát –, szóval e minisztérium élén ott trónol egy sámán, aki az egészségügyi prevenció szempontjából az egyik legfontosabb tényezőnek a tízparancsolatot tekinti, értsen bármit is ez alatt. S a hírek szerint most éppen arra készülnek, hogy vétójogot adnak ennek az embernek az állami színházak vezetőinek kinevezésében. Felültetik Szőcs Géza rémálma, a sámándob tetejére, onnan majd szétnéz, jól belát mindent, s megítéli, te alkalmas vagy színházigazgatónak, te pedig nem, ezért a nemzeti kultúra közelébe se engedünk.

Valahogy ez a szétválasztósdi sehogy sem akar menni nekünk. Állam és egyház, állam és autonóm művészet, állam és független bíróságok. Egy nagy túrót. Totális felügyeletet mindenek felett. Ó szent szubszidiaritás! Minek? Ó szent autonómia! Levele! Ó, szent fékek és egyensúlyok! Mind hülyeség! Bezzeg a szent központi újraelosztás! Az már igen! Ők, a magukon minden terhet viselők, úgy gondolják, az istenadta nép arra hatalmazta fel őket, hogy mindent megtegyenek helyettük. Leginkább a gondolkodás bízza rájuk, mert a gondolkodó választópolgár csak problémákat okoz. Ha zavaró a civil szervezetek működése, lehetetlenítsék el őket. Ha zavart keltenek a független színházak, egy tollvonással szüntessék meg támogatásuk addigi formáit. Ha pedig az állami és/vagy önkormányzati fenntartású színházak keltenek zavart, trollkodjanak az élükre a centrális erőtérnek megfelelő vezetőket, aki majd az ő szájízüknek megfelelő kultúrát nyom le a választók torkán

Hogy az igényeket helyben ismerik leginkább? Hogy egy-egy ilyen döntés a hatását is helyben fejti ki? Hogy az önkormányzat szónak van etimológiai és politológiai szempontból is értelmezhető jelentése? Az ugyan kit érdekel? Úgy tűnik, Orbán megtalálta a kellően felkészült, lojális, közben NER-kompatibilitása ellenére is radikális emberét a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójában, Demeter Szilárdban. A 24.hu információi szerint a színházak újabb megregulázásának ötlete tőle származik. A miniszteri vétójog a színházigazgatók kinevezése esetében nem túl kreatív ötlet ugyan, ezzel szemben viszont roppant aljas, s a közösségeink szempontjából kifejezetten káros. S ha a színházigazgatók kinevezésének módosítása csak egyik eleme is a törvényjavaslatnak, s a többi rendelkezése csupa kultúrabarát elgondolás, s a hazai művészeteknek szárnyakat adó elképzelés, hát akkor is menjenek vele a fenébe.

Képek forrása: 24.hu / klasszikradio.hu / fidelio.hu