Úgy tűnik, nem lesz megállapodás az EU és az Arab Liga országai között az illegális bevándorlás kérdésének kezeléséről.

A megegyezés egyebek mellett azt célozná, hogy az arab országok több menekültet fogadjanak be, csökkentve ezzel az Európára nehezedő – újabban egyébként e nélkül is jelentősen gyengülő – migrációs nyomást. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter azonban Brüsszelben, az Eu és az Arab Liga külügyminisztereinek találkozóján közölte, Magyarország egyetlen uniós tagállamként nem járul hozzá a dokumentumhoz.

Hogy miért nem, az talán nem is lényeges (az ENSZ migrációs csomagjára való szöveges utalás miatt). Igazi nagy pillanata lehetett azonban Szijjártónak az elutasítás bejelentése. Az ilyen dokumentumok előkészítése rendkívül unalmas procedúra. Gondolom, a legtöbben már megcsömörlöttek a jogi csűréstől-csavarástól, s azt várták, hogy legyen vége az aktuális ülésnek, az eredmény – hogy tudniillik megszületik a megállapodás – borítékolható volt, hisz minden résztvevő elemi érdeke. Meg aztán általában, mire a külügyminiszterek elé kerül egy ilyen kérdés, a lényegi kérdésekben nyilván meg is születik a konszenzus. Szóval ott ülnek több tucatnyian az ebédre, vagy épp a vacsorára várva, s akkor felemelkedik székéről a mi Péterünk, vagy épp hanyagul ülve marad, hisz egy, a megállapodás megvétózásának jogával rendelkező fél részéről még ez a hanyag elegancia is megengedhető, s bejelenti, hogy NYET.
Pardon: NEM.

Miniszterünk önmagával megelégedve lassan végig hordozza tekintetét az üléstermen, s figyeli a hatást. Egy ilyen megjegyzésre persze minden résztvevő figyelme azonnal élessé válik. Az Eu külügyminiszterei pókerarccal kezdenek belső monológba arról, hogy már megint a magyarok, s hogy miért nem lehet ezeket kirúgni a fenébe az Unióból. Arab kollégáik pedig sietve kezdik böngészni a papírjaikat, hogy ki az ördög az a Szijjártó Péter, s hány hordó lehet Magyarország napi olajkitermelése, hogy egy ilyen álláspontot megengedhet magának. Péterünk meg egyre csak üdvözülten mosolyog, mintha annak örülne, hogy ma sem kell majd jóétvágyat kívánnia az asztal körül ülőknek.

Formátumos politikusnak érzi magát, egy erős, napról napra jobban teljesítő ország politikusának. Megmondta a frankót. NEM. Ahogy már annyiszor korábban is. Tanulja meg a világ, hogy mi unortodox diplomáciát követünk. Velünk, kérem, nem lehet packázni. Bennünket az hidegen hagy, hogy egy szövetség tagjakén egy másik szövetséggel folytatott tárgyalás során egységesen illene fellépnünk. Nekünk különvéleményünk van, s annak érvényt is szerzünk. Még akkor is, ha ez a különállás a saját korábbi szavainkkal, céljainkkal, érdekeinkkel szöges ellentétben áll is. Akkor is, ha egy ilyen húzás diplomáciai szempontból alig értelmezhető. Mintha a bolha akarná megmondani, hogy milyen állatot ejtsen el az oroszlán. Totális téboly.

Már kinevezésének pillanatában rossz döntésnek tartottam, hogy Szijjártóra esett Orbán választása. Úgy értem persze, hogy rossznak Magyarország szempontjából. Hogy a miniszterelnök céljainak mennyire felel meg a személye, nos, ez természetesen egészen más lapra tartozik. A diplomácia rendkívül érzékeny terület. Komoly tapasztalatok nélkül egy elszabadult diplomata ámokfutása hihetetlen károkat okozhat egy országnak. Márpedig Szijjártó Péter egyáltalán nem rendelkezett komoly diplomáciai tapasztalatokkal a beiktatását megelőzően.

De hogy ne vádolhasson senki elfogultsággal, nézzük a tényeket. Gimnazistaként eltöltött fél évet a Soros Alapítvány támogatásával az USA-ban. Már fiatalon is volt tehát rálátása a világra. Más kérdés, hogy egy ilyen világlátás, különös tekintettel Sorosra, ideológiailag nem tekinthető-e legalábbis aggályosnak. Bennem azért van egy csipetnyi félsz. Mert mi van, teszem azt, ha egyszer csak kiderül, hogy Szijjártó a Nyílt Társadalom Alapítványok alvó ügynöke? Ha ő is kapott abból a 400 millió $-ból, amelyet Soros Magyarországon fordított támogatásokra 1984 óta? Mi van, ha őt is vizsgálták már a Soros-féle ultrahangos diagnosztikai szkennerek segítségével? Vagy mit tudom én. Ezek akár veszélyes dolgok is lehetnek.

Tény az is, hogy a külügyekben való jártasságát – elméleti szinten minden bizonnyal – nagyban erősíthette az is, hogy diplomáját a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (ma Budapesti Corvinus Egyetem) nemzetközi kapcsolatok és sportmenedzsment szakán szerezte. Csakhogy szegény az egyetemi tanulmányait mindvégig annak a Marx-szobornak az árnyékában volt kénytelen végezni, amelyről Rétvári Bence 2014-ben oly nagy meggyőző erővel jelentette ki: elfogadhatatlan, hogy Magyarországon szobra legyen „annak az ideológusnak, aki nyíltan antiszemita és rasszista nézeteket vallott”. A szobrot rövid úton, ahogy újabban szokás, el is távolították az intézményből. Az ifjú Szijjártónak viszont annak idején még nap, mint nap emellett a szobor mellett kellet belépnie az egyetem épületébe. Ne mondja nekem senki, hogy egy ilyen erős impulzus nem bír ideológiai befolyással. (Zárójelben had’ jegyezzem itt meg, hogy Rétvári Marxot illető szavainak felidézése segített megértenem, miért kellett a zsír új, hiperrealista Bayer Zsolt szobornak, mely aközben ábrázolja a publicistát, ahogy dől a szájából a szar, oly tragikus hirtelenséggel eltűnnie az újlipótvárosi kutya-illemhely területéről.)

Végezetül és a tényszerűség kedvéért le kell szögeznünk azt is, hogy minisztersége előtt Szijjártó Péter 2012 és 2014 között külügyi és külgazdasági államtitkár volt. Mindez azonban komoly diplomáciai tapasztalatnak aligha nevezhető, nem beszélve a jelezett ideológiai kockázatokról. Orbán viszont minden kétséget kizáróan megbízik a külügyérben. Ehhez kétség sem fér. Feltehetően azért, mert ő semmi kétséget nem hagy a lojalitása, rajongása és csak a jó ég tudja még mi minden felől.

De hogy a címben felvetett kérdésre is válaszoljak, Szijjártó természetesen nem szabadult el. Aligha is szabadulhatna. Rövid pórázon van ő tartva. A magyar külpolitikát nem ő alakítja és nem is ő irányítja. Azt teszi, amit mondanak neki.

Aligha képzelhető el Magyarországnak olyan külpolitikai érdeke, amely a szóban forgó megállapodás megvétózását indokolttá tehetné. Aligha képzelhető el olyan érvelés, amely meggyőzhetne bárkit arról, hogy van értelme a saját közösségünk álláspontjával szembe mennünk, különös tekintettel arra, hogy az illegális bevándorlás megállításának szükségességét és tőlünk távoli régiókban való megoldását az elsők között hangsúlyozta Orbán politikája. Aligha van értelme a szövetségeseink indulatait magunkra vonni.

A felkavart diplomáciai hullámverésről a 444.hu-n olvashat bárki. Egy Eu-s diplomata diplomáciai ámokfutásról beszél. A német külügyminiszter hihetetlennek tartja a történteket, s jelezte, hogy a 2021 utáni uniós támogatások odaítélésekor emlékezni fognak arra, hogy hányszor túllőttünk a célon. A franciák méltatlannak tartják az álláspontunkat, s kockázatosnak, hogy miattunk feszültség keletkezzen az Eu és az arab országok között. A hollandok pedig következetlennek tartják, hogy miközben fel akarjuk számolni a migrációt, megakadályozzuk az ezt célzó megállapodásokat.

Elég jól állunk. S már nyilván készülnek az összeesküvés-elméletek is. Mivel a kormány legerősebb közlése a választói felé az illegális bevándorlás kockázatainak hangsúlyozása, a két választás évében nem lehet érdeke ennek az ütőkártyának a gyengítése. Azaz tudja az ég, Orbán talán nem is akarja annyira, hogy csökkenjen a migrációtól való félelem Magyarországon.

Képek forrása: kormány.hu / budaorsiinfo.hu / index.hu / hu.euronews.com / MTI