Legutóbb azzal jelentkeztem, kiszámíthatatlan, mikor leszek újra olyan állapotban, hogy jelentkezhessek. Nos, azóta eltelt, ha jól számolom, hat nap, s jelentem, kezdek visszatérni a narkózisból.

Fura ez, mert most szeretnék megszólítani mindenkit, aki megtisztel azzal, hogy követi ezt a blogot.

Egyre többet gondolok a csütörtöki műtétemre. Nem is tudom, mit várok tőle, vagy hogy miben reménykedem. Annyi bizonyos, jó volna, ha legalább a fizikai fájdalmaimnak végre valahára vége lenne.

Foglalkoztam már korábban Kásler Miklós miniszteri kinevezésével, s attól tartok még fogok is. Egyszerűen azért, mert az általa gondozott területek, illetve az ott folyó változások mindannyiunkat érintenek.

Az élet nap mint nap szolgál olyan eseményekkel, amelyek gondolkodásra, vagy éppen megszólalásra késztetik az embert.

Miközben a világ legyint arra, hogy Trump találkozik-e Kim Dzsongunnal, vagy sem, de komolyan aggódik Irán miatt a fokozódó közel-keleti válság okán, miközben az oroszok arra készülnek, hogy tíz év alatt 335 milliárd dollárt költenek majd fegyverkezésre (ez kb. 97.000 milliárd forint),

A rendszerváltás előtti pedagógia elég nehezen viselte a sokszínűséget. Legtöbb helyen addig gyötörték a bal kezes kölyköket, amíg át nem szoktatták őket arra, hogy írjanak, egyenek, és egyáltalán csináljanak minden egyebet azzal a kezükkel, amelyikkel egy tisztességes szocialista ember is teszi,…

Rémes napom volt kedden. Nyilván mindenki számára ismerős, amikor rohangálsz reggeltől estig, rossz hírek érkeznek innen-onnan, milliónyi apróság tördeli darabokra az időd és valahogy semmi nem úgy sikerül, ahogy elképzelted.